Kellemes Ünnepeket Mindenkinek!!!

Ezúton is szeretnék mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánni!

5. fejezet

Elkészült az ötödik feji is. Örülök h úgy döntöttetek, folytassam a történetet.Remélem tetszeni fog. xoxo*adríííh.#LaPushCica

5. fejezet

„Óvatosan megfordultam és ösztönösen támadóállást vettem fel. Hangos morgás tört elő mellkasomból, ajkaim felhúzódtok fogsoromról, így kivillantva hegyes fogaimat. Szemeim az erdőt pásztázták. Izmaim megfeszültek mikor a fák sűrű rejtekében megpillantottam a veszély forrását.”

Az idegen lassan közeledett felém. Nekem fogalmam sem volt, mit kell tennem, ha rám támad, még sosem harcoltam. Már elég közel volt hozzám így láttam az arcát, vámpír volt, szemei bíborvörösben izzottak. 6 éve már, hogy nem járt a közelben nomád vámpír, de most, hogy egyedül kimerészkedtem az erdőbe, mért is ne jönne velem szembe egy? Tudtam, ha megtámad esélyem sincs ellene, így csak reménykedtem, hogy Jacob a közelben van még és megérzi az idegen illatát.
- Hmmm… Nocsak, csak nem egy fajtámbeli? – szólalt meg az ijesztő alak, majd mélyen beleszippantott a levegőbe, és hozzátette - Vagyis valami hasonló. Nagyon ínycsiklandó illatod van, tudod-e?
- Ki maga? – a hangomban csengő félelmet nem sikerült lepleznem.
- Bocsáss meg, udvariatlan voltam, hisz még be sem mutatkoztam. A nevem Kay, és téged, hogy hívnak kedvesem?
- Renesmee. - dadogtam. – Renesmee Cullen. – egészítettem ki gyorsan. Carlisle rengeteg vámpírt ismert, talán őt is, és egy kis szerencsével még nem is ősellenségek.
- Netán Carlisle Cullen egyik adoptált gyermeke vagy? – érdeklődött. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ismeri nagypapát, bár még így sem éreztem magam biztonságban.
- Nem, az unokája vagyok.
- Az unokája?
- Igen, ez egy hosszú történet, de ha gondolja, szívesen elkísérem Carlislehoz és ő biztos szívesen elmeséli.
- Nem, köszönöm, ezt a találkozást inkább kihagynám. Mondd csak hányan vagytok a klánban?
- Kilencen. – feleltem, mi egy igazán nagy klán voltunk, reméltem, hogy ettől megijed.
- Mikor legutóbb találkoztam a családoddal, még csak négyen voltak.
- És mi járatban van errefelé?
- Csak a szokásos vadászatomon vagyok, gondoltam megnézem itt miféle zsákmányra bukkanhattok. És őszinte leszek, te igazán kecsegtető vagy, ráadásul azt sem szeretném, ha Carlisle megtudná, hogy erre jártam, a legutóbbi találkozásunk nem nevezhető kellemesnek. – le sem tagadhattam a bennem lévő félelmet, és a véremre szomjazó vámpír is észrevette, mennyire félek tőle.
- Ne félj! Nem fog fájni! Hamar végzem veled, sőt még annál is hamarabb!
Pompás legalább fájdalom mentesen halok még, az ördögbe is, hogy miért vagyok csak egy gyenge kis félvér? Ha vámpír lehetnék, most megvédhetném magam, de így reménytelen. Egész testemben megremegtem, mikor Kay közeledni kezdett felém. Ebben a pillanatban nem jutott más eszembe, és nem is tudtam mást tenni, mint segítségért kiáltani. A házunk túl messze van, a szüleim kizárt, hogy meghallják. Így Jacob nevét kiáltottam torkom szakadtából. Erre támadóm hangosan felmorgott és erősen megszorította vállamat. Éreztem amint a bal vállam zsibbadni kezd, azután éles fájdalom nyílalt belé. Rettenetesen fájt, biztos voltam benne, hogy eltört. A fájdalomtól és félelemtől könnyeim záporozni kezdtek. Abban a pillanatban nem láttam esélyt arra, hogy élve haza juthatok.
- Kérem, ne bántson. – könyörögtem Kaynak, de ő mintha meg sem hallotta volna, ehelyett a nyakamhoz hajolt és mélyen beszippantotta illatomat. Hegyes fogai már közeledtek nyaki ütőeremhez, mikor gyors lépteket hallottam közeledni. Erre Kay is felkapta a fejét és a hang irányába fordult. A léptek egyre hangosabbá váltak, míg nem egy hatalmas farkas lépett ki a fák sűrűjéből.
- Jake! – szakadt fel mellkasomból egy megkönnyebbült sóhaj, száz farkas közül is bármikor felismerném őt. Dühben izzó szemei egy pillanatra rám tévedtek, majd az engem szorongató vámpírra szegeződtek. Kay egy szemvillanás alatt eltűnt előlem majd az erdő felé kezdett rohanni. Mielőtt Jacob utána iramodott volna, fejével a házunk felé intett. Gondolkodás nélkül futni kezdtem, és meg sem álltam a házunkig. Feltéptem a bejárati ajtót, majd anyáék szobájába mentem, de nem találtam ott senkit. Eszeveszetten rohantam ki a házból majd a Cullen ház felé tartottam. Sietve vágtam át a sűrű erdőn, ahol a fák és bokrok ágai fájdalmasan csapódtak sajgó vállamba. Az arcomba csapódó erős szél csípte még mindig könnyel teli szemeimet. Pár perces futás után végre megpillantottam a házból kiszűrődő fényeket.
„Apu! Segíts!” - nyöszörögtem gondolatban, tudtam, hogy innen már egész biztosan meghallja. Így is volt, alig haladtam pár métert és már előttem is állt. Habozás nélkül temettem arcomat vállaiba, és keservesen sírni kezdtem.
- Sss, Nessie. – csitítgatott apa. – Mi történt? – kérdezte.
Nem szóban mondtam el neki mi történt, inkább gondolatban. Miután lepörgettem fejemben a történteket, apa óvatosan eltolt magától.
- Jasper, Bella! – szólt a többieknek.
Ők természetesen azonnal ott termettek. Anyának elég volt rám néznie és tudta, hogy nagy baj van.
- Bella, te vidd a Cullen házba Renesmeet! Jasper te gyere velem! – a többiek mind értetlenül néztek, nem értettek semmit. – Majd útközben mindent elmondok, Nessie te mondd el a többieknek mi történt! – kért meg rá apa. Én erre aprón bólintottam és hozzátettem apunak: „Kérlek, vigyázzatok magatokra!”
- Úgy lesz! – ígérte meg.
- Gyere kicsim! – szólt anya. Majd sután elkezdtem futni a ház felé. Amint beléptem az ajtón Alice és Esme mellettem termett.
- Te jó ég Nessie! Megsérültél! Hívom Carlislet! – rohant a telefonhoz Esme.
- Renesmee! Mi történt? – kérdezte anya aggódva.
Miután kicsit megnyugodtam, leültem a kanapéra és elmondtam mi történt az erdőben. Carlisle szerencsére hamar haza ért, így gyorsan el tudta látni a karomat. A kulcscsontom tört el két helyen is. Szuper, egy vámpír, aki eltöri a karját. Helyesebben csak egy félvér. Carlislenak be is kellett gipszelnie, mert én nem gyógyulok olyan gyorsan, mint a vámpírok, de mondjuk nem is olyan lassan, mint az emberek.
- Sajnálom Nessie, nem láttam, hogy ez fog történni! – mondta bűnbánóan Alice.
- Alice! Ne is próbáld meg magadat hibáztatni, tudod jól, hogy engem nem látsz tisztán! És még ha engem is ugyanúgy látnál mint bármelyik embert vagy vámpírt, akkor sem te lennél a hibás! Elvégre nem az a dolgod, hogy éjjel nappal azt figyeld nem teszek-e valami őrültséget. – néztem kicsit figyelmeztetőn nénikémre - És ha most nem bánod kölcsön kérnék pár ruhát… - a melegítő, amit viseltem csurom víz volt, pár helyen szakadt és gipszes is.
- Hát persze! – trillázta Alice, majd megfogta ép karomat és felhúzott az emeletre. Hiába ha öltözködésről volt szó azt ő sosem hagyta ki. Nagynénim óriása gardróbjában kutattam valami olyan ruha után, amit én is felhúznék, mikor hallottam, hogy apáék megérkeztek. Fogtam és felhúztam a legelső ruhadarabot, ami a kezembe akadt és lerohantam a földszintre.
- Apu! Minden rendben? Ugye senkinek sem esett baja? – kérdeztem aggodalmasan.
- Igen, minden rendben van és szerencsére senkinek sem esett komolyabb baja.
- Elkaptátok? – érdeklődött Carlisle.
- Igen… de csak az egyiket.
- Mi? Többen vannak? – pánikoltam.
- Párban voltak, a nő elmenekült. De, nem hiszem, hogy visszamerészkedne.
.- Edward! Ebben nem lehetsz elég biztos! Victoriánál sem gondoltad, hogy visszajön értem. – mutatott rá anya.
- Alice! Kérlek, figyeld, hátha mégis visszatérne. – kérte meg apa.
- Rendben.
- Köszönöm!
- Ugyan, kérlek! Nem hagyhatom, hogy Nessienek bármi baja essen. – mondta magától értetődően nagynénim.
- Hogy van a karod? – kérdezte apa.
- Most már jobban, hála Carlislenak. – mosolyogtam rá nagypapára. – Apa, meglátogathatnám Jacobot? Kérlek!
- Ez most nem épp a legjobb ötlet. Egyikük megsérült és meg kellene vizsgálni. Carlisle el tudnál ugrani La Pushba?
- Természetesen. Mennyire súlyos a sérülése?
- Várjunk csak! Azt mondtad senki nem sérült meg! – kezdtem aggodalmaskodni.
- Nyugalom Renesmee! Azt mondtam senkinek sem esett komolyabb baja. De sajnos egyikük megsérült. De nincs életveszélyben.
- Ki az? – faggattam tovább.
- Bella, ti menjetek haza Renesmeevel. Hamarosan jövök én is. – mondta anyának és egy óvatos pillantást vetett rá. Valamit eltitkolt előlem! Láttam rajta.
- Apa! Kérlek, áruld el melyikük sérült meg! – az összes falka tag nagyon közel állt a szívemhez, szörnyen érezném magamat, ha valamelyikük miattam sebesült meg.
- Nessie… - kezdett bele, hangjából tudtam, hogy valami nincs rendben, már a sírás szélén voltam mikor végre kinyögte ki is az.

Folytassam?

Igaz h csak nem rég kezdtem el írni a fanfictiont, és még nem jöttök ide sokan (és tudom h ez tőlem is függ), de attól a kevés embertől is várnám a véleményeket h folytassam-e,érdeklie-e őket a történetem. Szval lécci írjatok és ha azt szeretnétek h folytassam akkor felteszem a kövi fejezetet is. :) xoxo*adríííh.#LaPushCica

4. fejezet

Elkészült a negyedik fejezet is. Remélem tetszeni fog. Várom a komikat. ^^ A következő fejezet hétvége jövő hét eleje felé várható. Jó olvasgatást! xoxo ˘˘

4. fejezet

Ez volt életem első csókja és biztos voltam benne, hogy soha nem fogom elfelejteni, méghozzá több okból is. Egy, mivel vámpír memóriám van, kettő, mivel attól kaptam, akit szívből szeretek és harmadszorra, mert tökéletes csók volt. Egyszerre volt gyöngéd és tüzes. Nem is értem be eggyel, az első csók után rögtön visszacsókoltam és ez így ment 10 percen keresztül.
- Lassan ideje lenne menned. – mondta Jake és közben végigsimított az arcomon.
- De én nem akarok! – nyafogtam, mint egy 3 éves.
- Mostanra már a szüleid is haza értek! Biztos várnak már! És különben is holnap találkozhatunk.
- Hát jó, igazad van. De ígérd meg, hogy holnap eljössz hozzánk! Rögtön suli után!
- Ott leszek! – ígérte meg mosolyogva, majd búcsúzóul még egyszer megcsókolt.
- Akkor holnap. – figyelmeztettem.
Seperc alatt futottam végig az erdőn, lábaim alig érintették a talajt. Siettem, mert már szerettem volna a szüleimmel lenni. Tudtam, ha anyáék haza érnek, a Cullen házba fognak menni, így én is egyenesen odamentem. Az ablakon kiszűrődő fények már messziről is jól láthatóak voltak. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, majd feltéptem az ajtót. Mire a nappali felé fordultam anya már előttem állt.
- Renesmee! – kiáltotta, azután szorosan átölelt.
- Anyu! Már úgy hiányoztatok! – üdvözöltem én is, és két puszit nyomtam az arcára.
Tényleg hiányoztak már, és igaz, hogy csak két napra mentek el, de a mi kapcsolatunk olyan szoros volt egymással, hogy még ez a pár nap is elég volt ahhoz, hogy hiányoljam őket.
- Kicsim! – vette át anya helyét apa.
- Apa! – ugrottam a nyakába. Ő volt a világ legjobb apukája. Az emberek azt hitték, hogy a testvérem, sajnos… pedig úgy szerettem volna dicsekedni, hogy nekem ilyen apukám van.
- Te is hiányoztál nekünk! – mondta. – Hallottuk hogy Kathleen nálunk aludt. Jól telt az estétek? – érdeklődött.
- Igen, remekül. – feleltem, majd eszembe jutott az aznapi találkozás Jacobbal, aztán a mai napon történtek villantak át a fejemben. Apa persze azonnal kiolvasta gondolataimból és felém kapta fejét.
- Kérlek, ne legyél rám mérges! – könyörögtem.
- Rád? Nem! Arra a korcsra. – szűrte fogain keresztül. - Csak kerüljön a szemem elé!
- Nem bánthatod!
- Elmondanátok, hogy miről vitatkoztok? – faggatott minket anyu.
Egyikünk sem felelt neki, apa pedig fortyogott tovább dühében.
- Mégis ki tiltja meg nekem?
- Hát én! Apa! Kérlek! Én szeretem őt és ő is engem. – legalábbis azt hiszem tettem hozzá gondolatban.
- Éppen ez az csak azt hiszed! Nem tudhatod biztosan!
- Szállj ki a fejemből! – parancsoltam rá. – És igazad van! Én nem tudhatom, hogy tényleg szeret-e, de te igen! Te ismered a gondolatait!
Úgy tűnt ezzel sikerült meggyőznöm, legalábbis most sikerült. De biztos voltam benne, hogy ezt a vitát még párszor el kell játszanunk, míg igazán meg nem békél a ténnyel, hogy Jake és én együtt vagyunk. Már pedig egyszer bele kell nyugodnia.
Hosszas csend után Alice törte meg a csendet.
- Most, hogy végre lehiggadtak a kedélyek, elmagyarázná valaki mi volt a vita tárgya?
Nem volt kedvem elmesélni az egész történetet, márpedig a családom előtt nem voltak titkaim, ezért inkább odaléptem Alicehez és megérintettem a kezét. Lepörgettem előtte a történteket, na jó nem mindent, azért pár apró részletet kihagytam. Alice után anyának mutattam meg min kapta fel úgy apa a vizet.
- Ugyan Edward! De hisz tudtad, hogy ez lesz. – mondta anya.
- Várjunk csak, ti erről mind tudtatok? – vontam kérdőre mindannyijukat.
Hát persze, hogy tudtak róla… apa rögtön kiolvasta Jake gondolataiból, ő pedig elmondta a többieknek. Ez remek, mondhatom. Miért pont nekem kellett ezt utoljára megtudnom? Elvégre is rólam van szó! Az életemről! És ezt akarták eltitkolni előlem? Ki tudja talán még Kathleen is tudta.
- Ő nem. – válaszolta apa a gondolataimra.
„Nahát, kész csoda!” – feleltem gondolatban.
- Renesmee, kérlek! Én nem szeretnék vitatkozni veled egy ilyen… - sejtettem mit akar mondani, ezért mérgesen néztem rá. – Jó rendben, Jacob miatt. Így megfelel? – Egy percig csak álltam előtte összefont karral és játszottam a sértődöttet, de sajnos nem tudtam rá sokáig haragudni, és a gondolataimból is kiolvasta, hogy már nem haragszom.
- Én se szeretnék, apu! – mondtam neki, ekkor már mellkasába temetve arcomat.
- Ne haragudj! Ezentúl ígérem, megpróbálok illedelmes lenni azzal az ebbel.
- K-hüm. – köszörültem meg a torkomat.
- Jacobbal.
- Így már sokkal jobb. És kérlek te, se haragudj rám! – hogy a bocsánatkérésem még hatásosabb legyen bevetettem a tudod-hogy-nagyon-szeretlek-és-légyszi-ne-haragudj-rám nézésemet. Mint mindig ez most is bevált.
- Héj! Ez így nem ér! – mondta most már újra jókedvűen.
- Mégis mi? – néztem rá boci szemekkel.
- Tudod jól, ha azokkal a nagy barna szemeiddel így nézel, akkor nem lehet rád haragudni.
- Tudom. – vigyorogtam szélesen. – Szóval, ezentúl Jake is bármikor jöhet hozzánk és én is mehetek hozzá, ja igen és megpróbálsz vele normális lenni.
- Meglátom, mit tehetek. – ez egy beleegyezés féle volt nála.
- Ó apu köszi, köszi! Úgy szeretlek! – ujjongtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Én is szeretlek, kicsim! De most már ideje lenne lefeküdnöd, holnap iskola. És ez esetben nincs kifogás.
- Okés. – fogadtam szót, de azért egy grimaszt megejtettem, majd vigyorogva hozzá tettem – Hazáig verseny! A vesztes megeszik egy egész hamburgert! Jóéjt Alice, Jasper, Carlisle, Esme! – kiáltottam vissza nekik, mikor már a folyón készültem átugrani, de tudtam, hogy meghallották.
- Mire haza érsz, már rég készen is lesz az az ínycsiklandó hamburger. – futott el mellettem apa. Nem is értem miért versenyzek vele, hisz mindig ő nyer.
- Igazad van, ezt én sem értem. – mondta vigyorogva.
Erre nem feleltem csak kiöltöttem a nyelvemet.
Mikor beértem a házba, gúnyos mosollyal ült az asztalnál, az asztal másik felében pedig már ott volt egy tányérra kikészítve a hamburger, ami rám várt. Pár másodperccel később anya is betoppant, meg sem kérdezte ki nyert, a választ már akkor tudta mikor elindultunk.
- Renesmee, nem muszáj megenned ezt az izét. – mondta felhúzott orral.
- De igen! – vágta rá apa.
- Igen, meg fogom enni. – „Csak azért is!” – tettem hozzá gondolatban.
Mondanom sem kell, hogy borzalmas íze volt a hamburgernek nevezett valaminek, de azért valahogy mégis sikerült megennem. Vacsora után elmentem letusolni, majd belebújtam a melegítőmbe. Egyeltalán nem voltam fáradt, hetente bőven elég lenne háromszor aludnom, de a szüleim persze nem így gondolták. Minden egyes éjjel aludnom kellett, ami elég nehéz úgy, ha az ember egyeltalán nem álmos. Úgy döntöttem nem is fogok aludni, inkább olvasok valamit. Odasétáltam a könyvespolcomhoz, hogy válasszak valamit. Az egyik kedvenc könyvemre esett a választás a címe Üvöltő szelek, ez anya egyik kedvenc könyve is. Igaz, hogy már kívülről tudom, de azért minden hónapban elolvastam minimum egyszer. Behuppantam az ágyamba és belemélyedtem a könyvbe. A könyv közepénél jártam mikor megcsörrent a mobilom. Felkaptam az éjjeliszekrényről és megnéztem ki az. Mikor megláttam azt a nevet amitől a szívem mindenegyes alkalommal vadul kalimpálni kezdett, azonnal megnyomtam a fogad gombot.
- Jake! - ujjongtam a telefonba.
- Nessie! Láttam, hogy ébren vagy még, és gondoltam felhívlak.
- Te figyelsz engem? – próbáltam a hangomba egy kis sértődöttséget vinni de inkább kecsegtetett, hogy figyel, minthogy zavart volna.
- Nem, dehogy csak véletlenül arrafelé jártam.
- Ó hát persze.
- A szüleid haza értek? – tudakolta.
- Igen, mire visszajöttem, már itt voltak.
- És Edward nem…
- Eleinte kicsit forrt dühében, de aztán mikor rájött, hogy nem tud mit tenni megnyugodott.
- De ugye nem vesztetek össze miattam?
- Nem. – hazudtam neki, nem akartam, hogy emiatt is aggódjon. Különben is apa megígérte, hogy megpróbál viselkedni.
- Rendben. Mondd csak Nessie nem kéne már lefeküdnöd?
- Ajjj, ne gyere te is ezzel, tudod jól, hogy nincs szükségem annyi alvásra.
- Csak jót akarok neked.
- Tudom. Mellesleg nem nekem lenne szükségem egy kiadós alvásra.
- Nem vagyok fáradt.
- Hazudsz! – vágtam rá. Tudtam, hogy majd bizonygatni akarja, hogy nem, pedig nagyon is az volt. Már vagy 3 napja nem aludt.
- Talán egy picit.
- Jake! Ígérd meg nekem, hogy őrjárat után haza mész és holnap estig fel sem kelsz az ágyból!
Kicsit elgondolkozott a válaszon.
- Rendben. De most nem őrjáraton vagyok, csak megnéztem mit csinálsz.
- Jacob Black! Ha még egyszer miattam fogsz éjjelente az erdőben rohangálni hulla fáradtan én foglak haza ráncigálni!
- Sajnálom, de én erősebb vagyok nálad. – vágott fel.
- Fogadjunk, hogy sikerülne!
- Na, azt megnézem! – nevetett.
- Hát legyen. – mondtam neki, majd lecsaptam a telefont, s közben már azon gondolkoztam, hogy fogok kijutni a házból. Egyeltalán szóljak-e a szüleimnek. Nem, egy biztos, nem szólhatok nekik. Már így is örülnöm kéne annak, hogy apa elfogadta a tényt, hogy Jacobbal vagyok. Viszont, ha megtudja, hogy kiszöktem a szobámból, el fog tiltani tőle egy életre. Ami az én esetemben az örökkévalóságot jelentette. A telefonom azóta már vagy százszor rezgett az éjjeliszekrényemen, de nem érdekelt. Ha törik, ha szakad most haza fogom őt cipelni. Rövid gondolkodás után végül az ablakot választottam. Halkan kinyitottam és közben reménykedtem, hogy anyáék nem hallják meg, bár nem szoktak sosem hallgatózni és én sem, azért az én szerencsémmel csoda, ha nem hallják meg. Egy mozdulattal kiugrottam az ablakból és nesztelenül értem a földre. Csak akkor fordultam vissza megnézni, hogy apáék nem-e láttak meg, mikor már egy faágon csücsültem az erdő szélén. A házban mindenhol sötétség volt, fura általában mindig ég a villany, még ha nincs is rá szükségünk. Lehet, hogy nincsenek is otthon, de azért remélem nem az erdőben vannak vadászni vagy ilyesmi, mert nem szeretnék velük össze futni. Nem tartottam valószínűnek, hisz ma értek haza egy hosszabb vadásztúrából és az illatukat sem éreztem a közelben, mélyebben beleszippantottam a levegőbe, hogy megtaláljam azt az illatot, amit keresek. Könnyen ki is szagoltam, hát persze, hogy könnyen, hisz fogadni mernék, hogy mióta elhagytuk egymást a ház körül ólálkodik. Zajtalanul indultam az illat irányába, pár percig futottam, majd hirtelen megtorpantam. Egy idegen illat csapta meg az orromat. Pár pillanattal később a hátam mögül zajokat hallottam. Óvatosan megfordultam és ösztönösen támadóállást vettem fel. Hangos morgás tört elő mellkasomból, ajkaim felhúzódtok fogsoromról, így kivillantva hegyes fogaimat. Szemeim az erdőt pásztázták. Izmaim megfeszültek mikor a fák sűrű rejtekében megpillantottam a veszély forrását.

Új Layout!

Hiiiii. Elkészítettem az új layoutot az oldalra. Hát megszenvedtem mire felraktam az oldalra mit ne mondjak! De remélem megérte. Ha nem...akkor uhh... xD Szval várom ám a komikat h miylen lett! Azért ha nem is tetszik kíméletesen közöld, mert mire fel sikerült raknom mindent úgy h jól is nézzen ki, addigra kicsupáltam a hajamat. xD A fejezettel kapcsolatban pedig annyi h még készülőben van de már a harmadik oldalt írom szval lassan vissza kell fog magam. :D Kb. holnap fel is teszem. Remélem várjátok. CupPpanós puszíh adríííh.-tól alias lapush cicátóóóóóól (ezt nem tudom h sikerült kitalálnom xD ). ^-^

3. fejezet

Hát kis késés után elkészült a 3. feji is. Remélem tetszeni fog. Várom a kommeneteket! ^^ A következő fejezet jövő hét közepe felé várható. :) Jó olvasgatást!

3. fejezet
Az igazság

Én csak álltam ott értetlenül. Éreztem amint könnyeim szépen lassan kicsordulnak a szememből. És hogy miért sírtam? Nem tudom, talán az örömtől… vagy a csalódottságtól…? Mint ahogy a többi kérdésemre, erre sem tudtam a választ. Különböző érzések kavarogtak bennem, jók és rosszak egyaránt. Kérdések százai suhantak át rajtam. De mindközül most a legfontosabb az volt, hogy mikor fogom megtudni, hogy én vagyok-e az a lány, akit Jacob teljes szívből és örökké szeret.

Nem tudom mennyi ideig állhattam ott magam alatt, csak akkor kaptam fel a fejem mikor elkezdett zuhogni az eső. Majd utána eszembe jutott, hogy Kathleen is vár rám. Bár őszintén szólva nem hiszem, hogy ma jó társaság lennék. Legszívesebben elfutottam volna a világ elől, de tudtam, hogy ezzel nem oldanék meg semmit.
A hajam már csuromvíz volt, máskor zavart volna, de most valahogy egyeltalán nem érdekelt.
- Na jó Nessie, szedd össze magad! – szóltam magamra. Remek most már magamban is beszélek, azt hiszem kezdek megőrülni.
Hamar haza értem, hisz mikor találkoztam Jacobbal, már láttam a ház fényeit is.
Kathleen a kanapán ült és egy filmet nézett, csak rám kellett néznie és látta, hogy valami nincs rendben, gyorsan felpattant és odafutott hozzám.
- Nessie! Mi a baj? Te sírsz? – kérdezte aggódva.
Nem válaszoltam csak a vállára hajtottam a fejemet és elkezdtem még jobban sírni. Miután végre abbahagytam a sírást, leültem a kanapéra.
- Elmondod mi történt? – kérdezte Kathe.
- Jacob… - könnyeim ismét kicsordulni készültek amint kiejtettem a nevét. – találkoztunk az erdőben. – mindössze ennyit bírtam kinyögni.
- És mi történt? Megbántott? – faggatott Kat.
- Nem.
- Akkor?
Kicsit haboztam, majd belekezdtem.
- Elkezdtünk beszélni a bevésődésről és ő erre elkezdett faggatni, hogy róla nem mondott semmit Embry? Aztán mikor elmondtam, hogy tudok a bevésődéséről, csak annyit kérdezett, hogy engem nem zavar-e? Mármint az, hogy van egy lány, aki az ő bevésődése. Én meg erre csak annyit bírtam kinyögni, hogy lehet. Nem is válaszolt, hanem átölelt. Mikor pedig megkérdeztem, hogy ki az, azt mondta, gondolkodjak el egy kicsit azon, ki is lehet az a lány. Ezzel tényleg sokat segített. – meséltem el a történteket barátnőmnek.
- Talán így próbál meg rávezetni, hogy ki az a lány. – találgatott Kat.
- Engem ne rávezetni akarjon, hanem mondja meg ki az és kész.
- Szerintem te vagy az! Ha nem te lennél, akkor már rég elmondta volna, hogy ki az.
- Nekem már elegem van a találgatásokból, én nem fogok könyörögni neki, hogy elmondja, ha akarja úgyis el fogja mondani. És ma már nem is szeretnék erről többet beszélni. – döntöttem el.
- Rendben, ahogy akarod. – egyezett bele Kathleen. – Mit szeretnél csinálni? Miénk az egész éjszaka. – mondta nevetve.
Erre nekem is jókedvem támadt, úgy döntöttem ma már nem fogok Jake miatt szomorkodni.
Az est további része remekül telt, mint ahogy azt Alice megjósolta. Igaz másnap reggel kicsit nehézkesen keltünk fel, vagyis nekem könnyebb volt, hisz én félig vámpír vagyok, de Kathenek, hát neki kész kínszenvedés volt. A nem éppen finomnak nevezhető reggeli után még elugrottunk, Kat tesójáért, Kevinért. Még régen Kathe próbált összehozni Kevinnel, de egy idő után belátta, hogy ez nem fog működni, és felhagyott a próbálkozással.
Az első óránk biológia, dög unalom. Ma megint valami természetvédelmi filmet néztünk. Amit még meg is értenék, ha nem kéne minden évben ötször megnéznünk. Én már kívülről tudtam az egészet. Jobban örültem volna, ha valamivel elterelik a gondolataimat, mert így egész végig Jacobon járt az eszem. Végül arra jutottam, hogy délután lemegyek La Pushba és addig el nem jövök míg meg nem tudom ki az a lány. A következő órák rettentő lassan teltek, azt hittem ott fogok megöregedni. Még ha számomra ez lehetetlen is. Mikor végre kicsöngettek az utolsó óráról, egyenesen La Pushba mentem, még a kocsiért sem mentem haza, inkább futottam. Mire odaértem Jake még suliban volt. Billy azt mondta nyugodtan várjam meg, nemsokára ő is haza ér. Szerencsére tényleg nem kellett sokat várnom rá.
- Sziasztok! Nessie te is itt vagy? – köszöntött jó kedvűen.
- Szia. Aha, mint azt láthatod. – feleltem sértődötten. – Beszélhetnénk? – tértem rá rögtön. Hamar túl akartam lenni rajta. Nem is vártam meg a válaszát, fogtam magam és kiviharoztam az ajtón, majd a part felé indultam. Hallottam amint ő is jön utánam. Mikor már elég távol voltunk a háztól megálltam és szembe fordultam vele.
- Rendben, nos miről szeretnél beszélni? – kérdezte, mint akinek fogalma sincs róla. Erre égnek emeltem a szemem.
- Ugyan, te is tudod! – sóhajtottam. – Figyelj Jake, én nem fogok találgatni ki az a lány, vagy megmondod vagy nem. Te tudod, hogy rám tartozik-e vagy sem. – próbáltam úgy tenni mintha nem érdekelne a dolog talán így elmondja végre.
- Nagyon is rád tartozik Nessie. De…
- De?
- Nem tudom, hogy mérges leszel-e rám.
- Hát próbáld ki. És különben sem leszek sokkal mérgesebb, ha elmondod, mintha titkolóznál.
Nem felelt csak bólintott majd közelebb lépett hozzám és megfogta a kezemet. Amikor hozzám ért, épp úgy, mint tegnap este, most is hevesebben kezdett verni a szívem. Azt hiszem meghallotta, mert arcán átfutott egy röpke mosoly. Ebből mintha bátorságot merített volna, ugyanis hosszú csend után belekezdett.
- Tudod, mikor megszülettél az egész életem megváltozott.
- Miért? – vágtam közbe.
- Kérlek, hagyd, hogy végig mondjam! – szólt rám gyöngéden.
- Oké.
- Azért mert mikor először a szemembe néztél hirtelen megváltozott minden. Egy olyan érzés fogott el, amit még sohasem éreztem. Mintha minden megszűnt volna körülettem, nem láttam mást csak téged. Abban a pillanatban megértettem miért szerettem akkoriban Bellát, csakis miattad, hisz míg meg nem születtél te az ő része voltál. De mikor megszülettél a közte és köztem lévő kapocs megszűnt, és százszorta szorosabb kötelék fűzött hozzád. Egészen addig nem hittem, hogy ez a bevésődés tényleg ennyire erős és önzetlen szeretet, vagy inkább szerelem. Renesmee! Ki más lehetne az én bevésődésem, ha nem te?
Döbbenten álltam előtte. Meg sem bírtam szólalni, egy hang sem jött fel a torkomon.
- Ééén? – tátogtam. Nem kis időbe tellett míg felfogtam mit is mondott. Az egész testemet átjárta az érzés, Jacob engem szeret, csakis engem. Örömömben a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. Ő is szorosan magához húzott majd a fülembe súgta:
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! – mondhattam ki végre.
Arcán széles mosoly terült szét, szemei csillogtak a boldogságtól.
- Miért nem mondtad el ezt korábban? – kérdeztem.
- Nem tudom, talán féltem. De most már tudod és ez a lényeg nem?
- De.
- És különben is te mért nem mondtad el?
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Hát, hogy szeretsz.
- Egyszerű. Azt hittem kiröhögsz, ha ezt elmondom. Elvégre én úgy hittem, hogy csak barátok vagyunk. – magyaráztam. – Adhattál volna jeleket!
Ezen elnevette magát.
- Mégis milyen jelekre gondolsz? – kérdezte nevetve.
- Ne nevess ki! – szóltam rá sértődötten.
- Kérlek, ne haragudj! Nem nevetlek ki többet. Rendben? – mondta most már komolyan, kérlelő szemei mélyen belefúródtak az enyéimbe. – Megbocsátasz? – kérdezte gyengéd hangon.
Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, teljesen elmerültem nagy barna szemeiben. Teljesen elkábultam.
- Őőő, mi? – néztem rá, még mindig kábán.
- Azt kérdeztem megbocsátasz-e nekem? – nem sok kellett, hogy újra elnevesse magát. De végül sikerült visszatartania. Hirtelen elkomolyodott és habozni kezdett. Vajon mire gondolhatott? Hamar rájöttem a válaszra, mikor arca közeledni kezdett az enyémhez. Jesszusom! Meg akar csókolni! De nekem fogalmam sincs, hogy kell! Mi van, ha valamit elcseszek? – pánikoltam. Próbáltam kicsit hátrálni, de megbántani sem akartam. Édes lehelete cirógatta arcomat. Meg se mertem moccanni, inkább csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy ajkait rátapassza enyéimre.

:$

Most lehet h mérgesek lesztek rám, de sajna csak valamikor hétvégén tudom felrakni a 3. fejezetet. Lécci ne haragudjatok, csak most közbe jött pát dolog. Tényleg bocsi. :$ De kárpótlásul jövő héten dupla fejivel jövök. ^^