Hosszas késés után itt a 6. fejezet. Remélem nem haragszotok rám nagyon és h tetszeni fog ez a fejezet. Köszönöm a 100 látogatót és a sok dícsérő kommentet is. :) Nagyon jól estek. Valamint örömmel látom, hogy egyre több a Rendszeres olvasó. Ezért is nagy KÖSZI jár nektek. Remélem mindannyiótoknak jól teltek az ünnepek. Nekem nagyon jól telt a Karácsony, a Szilveszter és az Új Év is. :P Viszont hétfőtől sajna megint suli. Hurrá...Gondolom ti is "nagyon" várjátok. :D Nem tartalak fel tovább titeket... Jó olvasást! xoxo*adríííh.#LaPushCica

6. fejezet

- Most azonnal lemegyek La Pushba! – jelentettem ki a többieknek.
- Nessie, majd én elviszem Carlislet és megvizsgálja Jacobot. – próbált visszatartani apa.
- Nem! Én is jövök, ha Jake megsérült vele kell lennem. – erősködtem tovább. Nem is értem, hogy gondolhatták, hogy majd itt ülök ölbe tett kézzel. Azt már nem! Ha törik, ha szakad én is elmegyek La Pushba!
- Hogy lehetsz ilyen makacs? – tette fel a kérdést apa, inkább magának, mint nekem.
- Szóval akkor indulhatunk? – kérdeztem duzzogva, bár tudtam, hogy ezt a csatát én nyertem.
Míg Carlisle felment az emeletre az orvostáskájáért, addig apa kiállt a kocsival a garázsból. Mint mindig, most is esett az eső, vagy inkább zuhogott. Az eső cseppek számomra hangosan cseppentek az autóra. Szerencsére apa nem az a lassan vezető típus volt – anyával szemben – 120 km/h sebességgel száguldottunk végig Forkson. Odakinn még sötét volt, csak pár perccel múlott hajnali egy. Amint a kocsi megállt én kipattantam. Az ajtóban már Billy várt minket.
- Szia Nessie! Hát te is eljöttél? – üdvözölt kedvesen.
- Hello Billy! Igen… Jake?
- A szobájában van… - kezdte, de még mielőtt megpróbált volna visszatartani ott hagytam.
Halkan nyitottam ki a szobaajtót hátha alszik, de szemei nyitva voltak mikor beléptem.
- Jake! Jól vagy? Hogy érzed magad? Segítsek valamit? – rohantam le rögtön a kérdéseimmel, mikor megláttam bekötött karját, éreztem a karjából szivárgó friss vér illatát, de elég erős voltam, ráadásul nem is voltam szomjas.
- Nessie! Nem kellett volna ide jönnöd! Holnapra már kutya bajom se lesz. – próbált nyugtatgatni.
- Itt leszek veled, míg teljesen rendbe nem jössz, és erről nem nyitok vitát.
- Renesmee! – szólt apa a hátam mögül. – Most hagyd, hogy Carlisle megvizsgálja.
Nagyapa hamar végzett, s szerencsére tényleg nem esett komolyabb baja, de azért vele maradtam éjszaka. Másnap úgysem kellett iskolába mennem, a törött karom miatt.
Reggel felhívtam Kathleent, aki persze már mindent tudott, Embry előttem hívta őt. Megbeszéltük, hogy délután átugrom hozzájuk a lecke miatt… Egy biztos minden mással foglalkozni fogunk, csak a leckével nem. Mint mindig most is értem aggódott, pedig tényleg nem kellett volna. Igaz, hogy az a vámpír még mindig szabadon kószál, de Alice eddig még nem látta, hogy visszajönne.
- Hogy vagy? – kérdeztem Jacobtól, miután felébredt.
- Én jól és te? – szemeiben aggodalom csillant fel, s végig simított a bal karomon, amit fehér gipsz borított.
- Miattam ne aggódj! – hajtottam fejemet a mellkasára.
- Már hogyne aggódnék érted? Te vagy az életem! – súgta a fülembe. Szavai hatására szívem olyan gyorsan dobogott, mint egy kismadár szárnyának verdesése. A tudat, hogy Jacob őszintén és tiszta szívből szeret engem, végtelen boldogsággal töltött el. Tudtam, ha elveszíteném abba ”belehalnék”.
- Szeretlek! – súgtam vissza neki, majd lágyan megcsókoltam.
- Ideje lenne reggeliznünk – szólalt meg Jacob pár perces csend után. – farkas éhes vagyok! – viccelődött.
- Hmmm… Köszönöm, de én most kihagynám a reggelit, nem vagyok éhes, de tényleg!
- Szeretnél inkább vadászni? – kérdezte.
- Nem, szomjas sem vagyok! – erre ő ujjaival körberajzolta a szemem alatt kéklő halvány karikákat, ami megerősítette, hogy most tényleg nem vagyok szomjas.
- Rendben. – egyezett bele nehezen. – Hiába próbálnálak rávenni, hogy mégis csak egyél valamit, te ahhoz túl makacs vagy, hogy sikerüljön.
- Pontosan! – helyeseltem vigyorogva, majd ujjammal megérintettem orra hegyét. – Látom már túl jól ismersz.
- Jobban, mint azt hinnéd! – vágta rá önelégülten.
- Azért el ne bízd magad!
- Majd igyekszem. – felelte könnyedén és egy puszit nyomott az arcomra.
Miután Jake megreggelizett elmentünk hozzánk. Én nagy nehezen letusoltam – a gipszem igazán nem könnyítette meg a dolgomat – majd hosszas keresgélés után, végre találtam egy normális ruhadarabot.
- Nagyon csinos vagy! – bókolt Jake, én erre égnek emeltem a szemem. Egy sima farmer póló összeállítást viseltem – igazán csinos mondhatom!
- És mi a terved mára? – érdeklődött.
- Hát délután átugrom Kathleenhez a háziért – igyekeztem nem túl nagy hangsúlyt fektetni a házi szóra. – Mást nem terveztem. Na és te?
- Igazából hamarosan el kell mennem, van egy kis dolgom. – felelte. Nagyon gyanús volt nekem, mintha valamit titkolna, pedig azt hittem nincsenek előttem titkai.
- És nem árulod el mi az? – faggattam.
- Nem! – vágta rá azonnal. De miután látta rajtam, hogy észrevettem köntörfalazását hozzátette. – Tudod, csak amolyan farkas dolog.
- Aha, értem. – na persze, farkas dolog… hazudik! Ki kell derítenem, hogy miért titkolózik. Más esetben megkérdezhettem volna Alicet, hogy mit lát, de mivel a vérfarkasok jövőjét nem látta, ezért erről a tervről le kellett mondanom. Viszont apa tud olvasni a gondolataiban, majd megkérem, hogy segítsen nekem.
Jake – ahogy mondta – hamar elment, túl hamar… Nem is vártam tovább, bementem a nappaliba, ahol anyáék a tvben néztek valamilyen vígjátékot.
- Apa, ráérnél egy kicsit? Szeretnék valamit kérdezni. – kezdtem bele.
- Persze, mondd csak!
- Ma délelőtt beszéltem Jacobbal, és úgy éreztem, eltitkol valamit előlem, arra gondoltam, te talán tudod mi az. De az is lehet, hogy csak képzelődtem. – magyaráztam, mire apa egy gyors és óvatos pillantást vetett anyára.
- Nem, fogalmam sincs mi lehet az, szerintem csak képzelted, de majd figyelek. – vigyorával próbálta leplezni aggódó arckifejezését – talán félt, hogy megsejtettem valamit.
- Igen, biztos… azért köszi. – hagytam ennyiben, bár tudtam, hogy ő is hazudott. Anyánál nem is próbálkoztam, ő is a „cinkostársuk”. Vajon mi az, amit nem árulhatnak el nekem? Lehet, hogy Kay visszatért és rám vadászik? Nem, azt elmondanák, elvégre ők sem akarják, hogy puszta véletlenségből összefussak vele. De, akkor mi az? Azért nem árulják el, mert nem akarnak felzaklatni vele? Vagy tényleg csak képzelem az egészet? Lehet…
Próbáltam nem ezen gondolkodni egész nap, de hiába. Azt reméltem majd Kathleen eltereli a figyelmemet, de e helyett csak még jobban agyalni kezdtem, miután észrevettem, hogy ő is titkol valamit. Ebben a pillanatban, azt kívántam, bár olvasni tudnék mások gondolataiban – úgy, mint apa – és nem megmutatni a gondolataimat.
- Áruld el! Tudom, hogy valamit rejtegetsz előlem! – erősködtem.
- Nessie! Hányszor mondjam még el, hogy fogalmam sincs mit kéne elmondanom! – tette az ártatlant.
- Mondd csak, ti mindannyian hülyének néztek?
- De most komolyan! Szerinted eltitkolnék én előtted bármit is? – nézett rám ártatlan szemekkel Kathe.
- Várjunk csak, had gondolkodjak el ezen egy kicsit… Igen! – erre ő csak kuncogott.
Sajnos nem mondhattam el magamról, hogy a türelem embere lennék, és ráadásul hamar dühbe is gurultam. A többiek ezen mindig jót mulattak. Számomra nem volt olyan mókás sosem, és most sem voltam ezzel másként.
- Legalább annyit mondj el, mivel kapcsolatos! – kérleltem.
- De ha egyszer nincs mit elmondanom! – próbált félrevezetni.
- Hát legyen… ha te nem mondasz nekem semmit, én sem mondom el mit mondott rólad a minap Embry… - tudtam, másképp nem fogom kihúzni belőle azt a nagy titkot, csak ha cselhez folyamodok.
- Ez zsarolás!
- Szóval mégis van mit elmondanod?
- Nem, én nem ezt mondtam! – dadogta.
Kathleen okos lány volt… így könnyen rájött, hogy csak megpróbáltam kicselezni. Hosszas unszolás után sem nyögte ki, miben sántikálnak… Pedig én igenis rá fogok jönni! Így vagy úgy, de megtudom mit terveznek. Nem is értem, azt gondolták, nem jövök rá, hogy valamit eltitkolnak előlem? Ha így gondolták akkor nagyot tévedtek...

Bocsi, ha rövid lett, vagy nem lett olyan jó. :(

3. fejezet

Hát kis késés után elkészült a 3. feji is. Remélem tetszeni fog. Várom a kommeneteket! ^^ A következő fejezet jövő hét közepe felé várható. :) Jó olvasgatást!

3. fejezet
Az igazság

Én csak álltam ott értetlenül. Éreztem amint könnyeim szépen lassan kicsordulnak a szememből. És hogy miért sírtam? Nem tudom, talán az örömtől… vagy a csalódottságtól…? Mint ahogy a többi kérdésemre, erre sem tudtam a választ. Különböző érzések kavarogtak bennem, jók és rosszak egyaránt. Kérdések százai suhantak át rajtam. De mindközül most a legfontosabb az volt, hogy mikor fogom megtudni, hogy én vagyok-e az a lány, akit Jacob teljes szívből és örökké szeret.

Nem tudom mennyi ideig állhattam ott magam alatt, csak akkor kaptam fel a fejem mikor elkezdett zuhogni az eső. Majd utána eszembe jutott, hogy Kathleen is vár rám. Bár őszintén szólva nem hiszem, hogy ma jó társaság lennék. Legszívesebben elfutottam volna a világ elől, de tudtam, hogy ezzel nem oldanék meg semmit.
A hajam már csuromvíz volt, máskor zavart volna, de most valahogy egyeltalán nem érdekelt.
- Na jó Nessie, szedd össze magad! – szóltam magamra. Remek most már magamban is beszélek, azt hiszem kezdek megőrülni.
Hamar haza értem, hisz mikor találkoztam Jacobbal, már láttam a ház fényeit is.
Kathleen a kanapán ült és egy filmet nézett, csak rám kellett néznie és látta, hogy valami nincs rendben, gyorsan felpattant és odafutott hozzám.
- Nessie! Mi a baj? Te sírsz? – kérdezte aggódva.
Nem válaszoltam csak a vállára hajtottam a fejemet és elkezdtem még jobban sírni. Miután végre abbahagytam a sírást, leültem a kanapéra.
- Elmondod mi történt? – kérdezte Kathe.
- Jacob… - könnyeim ismét kicsordulni készültek amint kiejtettem a nevét. – találkoztunk az erdőben. – mindössze ennyit bírtam kinyögni.
- És mi történt? Megbántott? – faggatott Kat.
- Nem.
- Akkor?
Kicsit haboztam, majd belekezdtem.
- Elkezdtünk beszélni a bevésődésről és ő erre elkezdett faggatni, hogy róla nem mondott semmit Embry? Aztán mikor elmondtam, hogy tudok a bevésődéséről, csak annyit kérdezett, hogy engem nem zavar-e? Mármint az, hogy van egy lány, aki az ő bevésődése. Én meg erre csak annyit bírtam kinyögni, hogy lehet. Nem is válaszolt, hanem átölelt. Mikor pedig megkérdeztem, hogy ki az, azt mondta, gondolkodjak el egy kicsit azon, ki is lehet az a lány. Ezzel tényleg sokat segített. – meséltem el a történteket barátnőmnek.
- Talán így próbál meg rávezetni, hogy ki az a lány. – találgatott Kat.
- Engem ne rávezetni akarjon, hanem mondja meg ki az és kész.
- Szerintem te vagy az! Ha nem te lennél, akkor már rég elmondta volna, hogy ki az.
- Nekem már elegem van a találgatásokból, én nem fogok könyörögni neki, hogy elmondja, ha akarja úgyis el fogja mondani. És ma már nem is szeretnék erről többet beszélni. – döntöttem el.
- Rendben, ahogy akarod. – egyezett bele Kathleen. – Mit szeretnél csinálni? Miénk az egész éjszaka. – mondta nevetve.
Erre nekem is jókedvem támadt, úgy döntöttem ma már nem fogok Jake miatt szomorkodni.
Az est további része remekül telt, mint ahogy azt Alice megjósolta. Igaz másnap reggel kicsit nehézkesen keltünk fel, vagyis nekem könnyebb volt, hisz én félig vámpír vagyok, de Kathenek, hát neki kész kínszenvedés volt. A nem éppen finomnak nevezhető reggeli után még elugrottunk, Kat tesójáért, Kevinért. Még régen Kathe próbált összehozni Kevinnel, de egy idő után belátta, hogy ez nem fog működni, és felhagyott a próbálkozással.
Az első óránk biológia, dög unalom. Ma megint valami természetvédelmi filmet néztünk. Amit még meg is értenék, ha nem kéne minden évben ötször megnéznünk. Én már kívülről tudtam az egészet. Jobban örültem volna, ha valamivel elterelik a gondolataimat, mert így egész végig Jacobon járt az eszem. Végül arra jutottam, hogy délután lemegyek La Pushba és addig el nem jövök míg meg nem tudom ki az a lány. A következő órák rettentő lassan teltek, azt hittem ott fogok megöregedni. Még ha számomra ez lehetetlen is. Mikor végre kicsöngettek az utolsó óráról, egyenesen La Pushba mentem, még a kocsiért sem mentem haza, inkább futottam. Mire odaértem Jake még suliban volt. Billy azt mondta nyugodtan várjam meg, nemsokára ő is haza ér. Szerencsére tényleg nem kellett sokat várnom rá.
- Sziasztok! Nessie te is itt vagy? – köszöntött jó kedvűen.
- Szia. Aha, mint azt láthatod. – feleltem sértődötten. – Beszélhetnénk? – tértem rá rögtön. Hamar túl akartam lenni rajta. Nem is vártam meg a válaszát, fogtam magam és kiviharoztam az ajtón, majd a part felé indultam. Hallottam amint ő is jön utánam. Mikor már elég távol voltunk a háztól megálltam és szembe fordultam vele.
- Rendben, nos miről szeretnél beszélni? – kérdezte, mint akinek fogalma sincs róla. Erre égnek emeltem a szemem.
- Ugyan, te is tudod! – sóhajtottam. – Figyelj Jake, én nem fogok találgatni ki az a lány, vagy megmondod vagy nem. Te tudod, hogy rám tartozik-e vagy sem. – próbáltam úgy tenni mintha nem érdekelne a dolog talán így elmondja végre.
- Nagyon is rád tartozik Nessie. De…
- De?
- Nem tudom, hogy mérges leszel-e rám.
- Hát próbáld ki. És különben sem leszek sokkal mérgesebb, ha elmondod, mintha titkolóznál.
Nem felelt csak bólintott majd közelebb lépett hozzám és megfogta a kezemet. Amikor hozzám ért, épp úgy, mint tegnap este, most is hevesebben kezdett verni a szívem. Azt hiszem meghallotta, mert arcán átfutott egy röpke mosoly. Ebből mintha bátorságot merített volna, ugyanis hosszú csend után belekezdett.
- Tudod, mikor megszülettél az egész életem megváltozott.
- Miért? – vágtam közbe.
- Kérlek, hagyd, hogy végig mondjam! – szólt rám gyöngéden.
- Oké.
- Azért mert mikor először a szemembe néztél hirtelen megváltozott minden. Egy olyan érzés fogott el, amit még sohasem éreztem. Mintha minden megszűnt volna körülettem, nem láttam mást csak téged. Abban a pillanatban megértettem miért szerettem akkoriban Bellát, csakis miattad, hisz míg meg nem születtél te az ő része voltál. De mikor megszülettél a közte és köztem lévő kapocs megszűnt, és százszorta szorosabb kötelék fűzött hozzád. Egészen addig nem hittem, hogy ez a bevésődés tényleg ennyire erős és önzetlen szeretet, vagy inkább szerelem. Renesmee! Ki más lehetne az én bevésődésem, ha nem te?
Döbbenten álltam előtte. Meg sem bírtam szólalni, egy hang sem jött fel a torkomon.
- Ééén? – tátogtam. Nem kis időbe tellett míg felfogtam mit is mondott. Az egész testemet átjárta az érzés, Jacob engem szeret, csakis engem. Örömömben a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. Ő is szorosan magához húzott majd a fülembe súgta:
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! – mondhattam ki végre.
Arcán széles mosoly terült szét, szemei csillogtak a boldogságtól.
- Miért nem mondtad el ezt korábban? – kérdeztem.
- Nem tudom, talán féltem. De most már tudod és ez a lényeg nem?
- De.
- És különben is te mért nem mondtad el?
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Hát, hogy szeretsz.
- Egyszerű. Azt hittem kiröhögsz, ha ezt elmondom. Elvégre én úgy hittem, hogy csak barátok vagyunk. – magyaráztam. – Adhattál volna jeleket!
Ezen elnevette magát.
- Mégis milyen jelekre gondolsz? – kérdezte nevetve.
- Ne nevess ki! – szóltam rá sértődötten.
- Kérlek, ne haragudj! Nem nevetlek ki többet. Rendben? – mondta most már komolyan, kérlelő szemei mélyen belefúródtak az enyéimbe. – Megbocsátasz? – kérdezte gyengéd hangon.
Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, teljesen elmerültem nagy barna szemeiben. Teljesen elkábultam.
- Őőő, mi? – néztem rá, még mindig kábán.
- Azt kérdeztem megbocsátasz-e nekem? – nem sok kellett, hogy újra elnevesse magát. De végül sikerült visszatartania. Hirtelen elkomolyodott és habozni kezdett. Vajon mire gondolhatott? Hamar rájöttem a válaszra, mikor arca közeledni kezdett az enyémhez. Jesszusom! Meg akar csókolni! De nekem fogalmam sincs, hogy kell! Mi van, ha valamit elcseszek? – pánikoltam. Próbáltam kicsit hátrálni, de megbántani sem akartam. Édes lehelete cirógatta arcomat. Meg se mertem moccanni, inkább csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy ajkait rátapassza enyéimre.