8.fejezet

Halli. Elkészült a 8. fejezet is. :) Nem is húznám íz időt. Jó olvasást!Remélem tetszik majd! ^-^

8. fejezet

- Jenny vagyok… vámpír, mint azt láthatod. A 14. születésnapomon változtattak át vámpírrá. Idén lennék 20 éves. 3 évig egy nomád vámpírcsaláddal éltem, - itt megállt és felpillantott rám. Leolvashatta az arcomon bujkáló kíváncsiságot, mert hozzátette – igen… öltem már embert, - arcán csalódottság, szomorúság és megbánás tükröződött. - utána találkoztam egy keleten élő vegetáriánus vámpír párral Liviaval és Alexxel. Befogadtak magukhoz és ezért örök életemben hálás leszek nekik. Mi nem úgy éltünk, mint ti, egyik helyről utaztunk a másikra, sosem telepedtünk le. Pár hete Seattlebe jöttünk, itt találkoztam először Edwarddal és Bellával az egyik vadászatunkon. Párszor összefutottunk már más vámpírokkal, ezért nem lepődtünk meg most sem, nagyon kedvesek voltak velünk és felajánlották, hogy csatlakozzunk a családjukhoz. Liv és Alex úgy döntöttek folytatnák az eddigi életüket, így én is inkább velük maradtam, de Edward látta a bizonytalanságot a fejemben, így azt mondta, ha mégis meggondolnánk magunkat, ők tárt karokkal várnak. Napokig hezitáltam a lehetőségek között, megértem Alexet, hogy maradjunk még Seattleben, csak míg nem döntöm el véglegesen, hogy mit is szeretnék. Tudtam, hogy Livék szeretnek, de azt is tudtam, mennyire vágyódnak a régi időkre, mikor még nem voltam, és mindig is szerettem volna rendes életet élni… így megkerestem a szüleidet, hogy meséljenek többet az ő életvitelükről. Miután mindent elmondtak, nem volt kérdés, hogy hova is szeretnék tartozni. Mindig is szerettem volna egy igazi családot… kedves szülőkkel, - szemei anyára vándoroltak és egy mosoly szökött az arcára. – és egy megértő testvérrel. – arca most engem fürkészett.
Szavai visszhangzottak a fejemben… „mindig is szerettem volna egy igazi családot”, „egy megértő testvérrel”. Nem tudtam megszólalni, túlságosan le voltam döbbenve. Ez akkor most azt jelenti, hogy ő a testvérem?
- Igen. – válaszolt gondolatban feltett kérdésemre apa.
„Szóval ezért voltatok tegnap Seattleben.” – mondtam még mindig gondolatban. Erre apu bólintott.
„És miért nem mondtátok el nekem?”
- Mindig is szerettél volna egy testvért, és azt gondoltuk úgy nagyobb meglepetés lesz, ha nem tudsz arról, hogy mire készülünk.
- Neked mi volt ebben a szereped? – fordultam Jacob felé.
- Értesítenem kellett Sam falkáját, hogy új családtag érkezik, és a szerződésben kellett pár újítást végeznünk.
- Kathleen?
- Ő a legjobb barátnőd, kíváncsi voltunk az ő véleményére is, hogy szerinte, jó ötlete-e. – felelte anya.
Most Jenny felé fordultam, aki kissé félve nézett rám.
- Hmm, ki kell találnunk, hogy hol lesz a szobád, mert tudod, az enyém elég kicsi, egy ideig még elférnénk benne ketten, de kényelmesebb lenne a külön szoba. – mondtam neki mosolyogva. Erre mindenkiből egy felszabadult sóhaj szakadt fel, kivéve Alicet, hát persze, ő már rég tudta, hogy fogok reagálni.
Kitártam karjaimat, mire Jenny egyenesen a karjaimba ugrott. Nem volt nehéz, sőt inkább pehelykönnyű volt. Igaz, hogy ha úgy vesszük csak 14 éves volt, de még egy ennyi idős lányhoz képest is alacsony volt, alig ért a vállamig. Nagy szemei, amelyek most arany színben tündököltek, tele volt boldogsággal. Szája széles mosolyra húzódott.
- Kicsim, mi lenne, ha megmutatnád Jennynek, hogy hol is fog lakni? – kérdezte anya.
- Rendben. Csak gyere utánam. – intettem oda újdonsült húgomnak. Majd megragadtam Jake karját és kihúztam az ajtón.
- Ha nem bánod most inkább átváltoznék… - kért meg rá, miután látta, hogy ismét a hátamra szeretném kapni.
Égnek emeltem szemeimet.
- Jó, de siess! – mire kimondtam már befutott a fák közé és pár másodperc múlva farkas alakban jött elő. Jenny nem igazán volt megilletődve, már biztos elmondták neki, hogy majd összefuthat pár óriásira nőtt vérfarkassal.
Kihasználtam az alkalmat és felugrottam Jacob hátára, már olyan rég vitt így, pedig nagyon szerettem így utazni. Belekapaszkodtam bundájába, majd fejemet nyakához hajtottam és arcomat belefúrtam sűrű barna bundájába, így a szél nem csípte annyira arcomat.
Jake futott elöl, így mutatva Jennynek az utat. Hamar oda értünk a mi kis házikónkhoz, Jacob gyorsan visszaváltozott emberi alakba, majd bementünk a házba.
- Ez a konyha. – mutattam balra miután beléptünk. – Bár mi nem nagyon használjuk, igazából csak én eszek néha… - magyaráztam egy fintorral. – Erre van a nappali, ez itt pedig anyáék szobája. Szerencsére két fürdőnk van, mondjuk erre is leginkább csak nekem van szükségem, ezért az egyik az én szobámból nyílik. És most jön az én szobám. Jake dobpergést! – mondtam kedvesemnek egy vigyorral, majd beléptünk az én szobámba.
- Hűűű. – ámuldozott Jenny. – Ez király.
- Köszi, én is nagyon szeretem, főleg az én pihe puha ágyikómat. – huppantam bele ágyamba, ami még mindig nem volt beágyazva, a takaró a földön hevert az egyik párna az ágyon, míg a másik, amelyen Jake aludt a földön hevert.
- Igen, mondjuk, tudod mi kényelmes még? A padló. – gúnyolódott Jacob.
- Héj nem én tehetek róla, hogy ott aludtál, este még az ágyon voltál. – böktem vállba.
- Hmmm… szóval szerinted, hogy kerültem oda?
- Neeem. Ugye nem? – hallottam amint húgom halkan kuncogott. Hát persze… én rúgtam le Jaket a földre, azt már mondta párszor apu, hogy rengeteget forgolódok, de eddig nem foglalkoztam vele. – Sajnálom! – néztem bele mélyen Jake szemeibe. Barna szemei, mintha folyékonnyá váltak volna bocsánatkérésemtől.
- Na jó, ideje visszamennünk. – pattant fel Jacob.
Visszafelé már a saját lábamon mentem és versenyeztünk Jennyvel, büszke voltam magamra mikor elsőként értem fel a tornácra. Jake pedig jóval Jenny után érkezett meg.
- Na neee! – sóhajtottam, mikor megláttam anyát, Alicet és Esmet egy óriási fényképalbummal az ölükben. Tudtam, hogy abban az albumban csakis én szerepelhetek, kiskoromban Alice és Rose minden egyes nap több memóriakártyányi képet kattintott el. Én persze mindig is utáltam nézegetni magam, de Jake és Jenny nagy örömmel huppantak le a kanapéra és nézték a többiekkel a képeket. Lassan én is odabotorkáltam és leültem a kanapé szélére. Több száz vagy inkább több ezer kép porosodott még Carlisle dolgozószobájában, mind albumba helyezve és kitéve egy polcra, amin csak a rólam készült képek voltak megtalálhatóak. Reméltem, hogy nem szándékozzák megnézni az összes albumot, de miután a 10.-et lapozták fel, kezdtem félni.
- Nyugi, az több napba, vagy akár hétbe is beletelne, szóval megnyugodhatsz. – mondta vigyorogva apa.
Nem tudom még hány órán keresztül hallgattam a „jajjj de édes”-eket, de mikor a hasam hangosan felkorgott mindenki rám nézett és nevetni kezdett, csodás egy vámpír akinek korog a hasa az éhségtől. Kaptam az alkalmon és felugrottam.
- Haza kéne mennünk, éhes vagyok! – jelentettem ki.
- Szívem, ne készítsek neked egy szendvicset? – ugrott fel azonnal Esme.
- Azt megköszönném. – mondtam, bár legszívesebben már haza mentem volna, hogy ne kelljen még vagy százszor hallanom az édi és az aranyos szót. Komolyan a mai napon többször hallottam ezt a két szót, mint eddigi életem során. De megbántani sem akartam Esmet, tudtam, hogy boldoggá teszi, ha gondoskodhat rólam.
Mikor beértem a konyhába már kész is volt a szendvicsem, leültem, és nekiláttam, mondanom se kell, hogy az íze pocsék volt, de jobb, mint semmi.
- Hmmm, kaphatok én is? – ült le mellém Jake.
- Ó hát persze, van itt bőven.- mutattam egy tálcányi szendvics felé.
Jacobnak persze rendkívül ízlett ez az étel, és valószínűleg minden más emberi lénynek is ízlett volna, de én nagy küzdelem árán gyűrtem le a falatokat a torkomon.
Csendben ültünk egymás mellett, mikor Jake mobilja rezegni kezdett, gyorsan előkapta zsebéből és felvette.
- Hey Embry! – szólt bele, majd hosszas csend következett. – Ő, rendben máris adom. – nyújtotta felém a telefont.
- Szia Embry! Mi újság?
- Szia Nessie, bocsi, hogy zavarlak, de itt vagyok Kathleennél és mióta megérkeztem egyfolytában sír, és nem hajlandó elmondani, hogy miért. Gondoltam te tudnál segíteni…
- Várj Embry! Rögtön ott vagyok. – csaptam le a telefont. Nem tudom miért sírhatott barátnőm, de ha Kathe sír, akkor már nagy lehet baj. Mióta ismerem még sosem láttam őt sírni. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett az oka. De azt tudtam, hogy most szüksége van rám, és vele kell lennem.
- Jake, gyere, elmegyünk.
- Mi? Hova? – nézett rám értetlenül.
- Az most mindegy, csak igyekezz, légyszi. Apa! Elvinnél Katheékhez? Kérlek!
Apa szó nélkül hozta a kulcsot és pattant be a kocsiba. Én is becsusszantam Jake mellé a hátsó ülésre, majd halk zúgással beindult a motor és már hajtottunk is Forks felé, hogy kiderítsem mi történt Kathleennel.

Folyt. köv. :D Komikat léccííí. :D Köszi! ^-^ xoxo.