Renesmee Carlie Cullen Története

Sok vűrakozás után, végre elkészült az újabb fejezet. Nem is nagyon húznám az időt. Remélem tetszik és bocsánat a sok késésért!Köszönöm h ilyen türelmesek voltatok!Jó olvasgatást. U.i: Köszönet a kreatív blogger díjért mégegyszer!Reélem ezzel a fejivel sem okozok csalódást! :) xoxo.adríííh.alias.LaPushCica
7. fejezet

Túl makacs voltam ahhoz, hogy ne vágjam be a durcát. Nem is maradtam sokáig barátnőmnél, hívtam anyát, hogy jöjjön értem.
- Renesmee, most Seattleben vagyunk, de elküldünk valakit érted. Ne menj egyedül haza, kérlek! – anya persze most is aggodalmaskodott, pedig a kezem tényleg nem fájt, és mennyi lehetett az esélye annak, hogy összefutnék a nomád vámpírral. Na jó azt beismerem, hogy az én szerencsémmel több ennek a valószínűsége, mint bármely más embernek, de azért mégis…
- Rendben, hagyd csak majd szólok Jacobnak – persze, ha tud rám szánni egy kis időt. Mostanában rengeteg dolga volt, és egy kicsit elhanyagolva éreztem magam, ez önző dolog volt tőlem, mert, tisztában voltam vele, hogy ez a farkasos dolog sok idejét elveszi.
Szerencsére el tudott jönni értem, és ez örömmel töltött el, mert így együtt tölthetünk egy kis időt.
Már mérföldekről hallani lehetett Jake, kocsijának hangos zúgását. Már többször elterveztem, hogy veszek neki egy új kocsit, de ő mindig lebeszélt róla, mondván, hogy neki tökéletesen megfelel ez az ócska tragacs, és hogy, nagyon büszke rá, mert ő maga szerelte össze. Persze az igazi indok nem ez volt, Jacob nem szerette volna, ha akár egy fityinget is költenék rá.
Elhatároztam, hogy nem leszek túl bőszavú, még mindig mérges voltam rá, hogy titkolózik előttem, viszont amint megpillantottam, minden dühöm elszállt. Képtelenség volt rá haragudni, főleg mikor rám villantotta ragyogó fehér fogsorát.
- Szia! – üdvözölt még mindig mosolyogva, majd egy csókot nyomott ajkamra.
- Szia! – mondtam én is, miközben elmerültem nagy barna szemeiben.
- Hogy érezted magad?
- Jól. – hazudtam.
- Ez nem volt valami meggyőző.
- Pedig tényleg… csak egy kicsit fáradt vagyok. Azt hiszem, most már rám férne egy kiadós alvás. – hazudtam újra, mondjuk az igaz, hogy tényleg fáradt voltam, de nem emiatt volt csapott a hangulatom Kathleennél.
- Értem. Akkor egyenesen haza viszlek rendben?
- Igen az jó lesz, köszi.
Az álmosság hirtelen teljes erejével zúdult rám. Hátradőltem a kényelmes ülésben, és lecsuktam szemeimet.
- Alszol? – kérdezte Jake halkan.
- Nem. – suttogtam.
- Nézd Nessie, tudom, hogy hülyén viselkedtem délelőtt, és hidd el, sajnálom. – hangja kérlelő volt, túlságosan könnyű volt elfogadnom a bocsánatkérését, ha így kér.
- Ugyan, semmi… talán nekem is jobban kellene bíznom benned.
- Lehet. – mondta mosolyogva. – Mindkettőnknek elég új ez az együtt járás dolog. Még bele kell rázódnunk.
- Igen. Egyet értek. – helyeseltem, majd lágyan megpusziltam és vállára hajtottam fejem.
- Szeretlek! – súgta a fülembe. – El sem tudod képzelni mennyire.
- Én is szeretlek, Jake! Nagyon! – leheltem.
Pár percig csendben ültünk, figyeltem az utat és közben magamba szívtam Jake édes illatát. El sem tudtam képzelni, hogy a többi a vámpír, miért húzta az orrát, ha Jacob a közelben volt. Számomra ez volt a legédesebb illat a világon. Nagy sóhaj szakadt fel a torkomból, mikor a kocsi motorja leállt.
- Akkor most gondolom elmész… - mondtam csendesen.
- Hát, nem hiszem, hogy Edward jó szemmel nézné, ha most behívnál. Jobb nem túl feszíteni a húrt… a végén még elpattan.
- Talán igazad van, de nem kell megtudnia. Még nincsenek itthon és különben is, jobb, ha nem maradok egyedül, mikor holmi vérszomjas vámpírok rohangálnak szabadon.
- Igen, mondjuk ez tényleg elég nyomós ok. – mondta majd kipattant a kocsiból, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Ugh. Mióta vagy te ilyen udvarias?
- Kérlek, Nessie! Lerombolod az önbizalmam.
- Szerintem nem fog megártani… - mondtam vigyorogva.
- Ohhh. Igazán? – szemöldökét ráncolta. Majd hirtelen mögöttem termett és felkapott.
- Ne Jake! Tegyél le! – ficánkoltam karjaiban.
- Sajnálom, de nem tehetem. Megmutatom, hogy én igenis úriember vagyok.
- Jó oké. Tényleg az vagy, de most már letehetsz.
- Igenis, hölgyem. – engedelmeskedett és hirtelen karjai kicsúsztak derekam alól. Azt hittem, hogy egyenesen a földre fogok esni, de nagy meglepetésemre az ágyamba huppantam.
- Köszönöm. – feleltem egy ásítás kíséretében. – Szükségem lesz pár percre, hogy lezuhanyozzak, de ne menj sehová! – parancsoltam rá. Mire arcán egy mosoly futott végig, lazán bólintott, tudtam azért nem szólalt meg, mert azon nyomban elnevette volna magát. Szája sarkában most is egy visszafojtott mosoly bujkált. Nem tudtam mire gondolhatott, de talán jobb is, hogy nem tudtam.
Nagy nehezemre esett felkelni a puha ágyamból, de a tudat vígasztalt, hogy pár perc múlva újra visszabújhatok. Lassan odabotorkáltam a gardróbom elé, és kinyitottam az ajtait. Nem igen válogattam. Fogtam a kedvenc hálóingemet és kikaptam. Pár ruhadarab is kicsúszott vele együtt, de most nem foglalkoztam vele, fogtam, és egyszerűen csak visszadobtam őket. Tudtam, ha most Alice látna (és ki tudja, talán látja is…) most valószínűleg teljesen kiakadna.
A rám zúduló vízcseppeket hajam azonnal felszívta, kedvenc samponom illata átjárta egész testemet, így a fáradtság újult erővel csapott le rám. Gyors és alapos mozdulatokkal fogat mostam, majd rohantam is a már régóta rám váró ágyamba.
Jacob épp benne feküdt, így bebújtam a takaróm alá és mellkasára hajtottam fejemet. Hallottam amint mélyen beleszippant a hajamba és egy puszit nyom sűrűn göndörödő hajfürtjeimre. Szempillám lecsukódtak, s Jacob meleg ölelésében lassan elnyomott az álom.
Másnap reggel a még csukott szemeimen keresztül tapogattam Jake után, de csak a párnámat találtam ott. Nagy nehezen felültem az ágyamban és ekkor vettem észre, hogy Jacob még mindig itt van, csak nem az ágyban, hanem a földön fekszik. Halkan lehuppantam mellé a földre és megérintettem az arcát, ami erre megrándult.
- Jake. - szólongattam. – Kelj fel!
- Hmm… - mormogta, majd hunyorogva kinyitotta szemeit. Nem úgy tűnt, mint aki magánál lenne. – Nessie… - dünnyögte, aztán széles vállaival odahúzott magához és aludt tovább. Hiába próbáltam kibújni öleléséből, esélyem se volt… így inkább hagytam, és szorosabban hozzábújtam, s figyeltem békés arcát, miközben alszik. A házból nem hallottam Jacob szuszogásán kívül más zajt. Rápillantottam az órára, a mutató pont 7 órát mutatott. Fogalmam sincs mennyi ideig feküdhettem így Jacob mellett, a hosszas csendet hangos csipogás törte meg. A francba a mobilom… A zajra Jake is azonnal felugrott én pedig rohantam és felcsúsztattam a telefont.
- Igen?
- Szia Nessie! – szólt bele a telefonba Alice. – Bocsáss meg, ha felkeltettelek, de tudod a kutyád miatt nem látlak… Mindegy is,azért kerestelek, hogy át kéne jönnöd a Cullen házba… van egy kis meglepetésünk. – Miután ezt meghallottam szó nélkül letettem a telefont és megragadtam Jake kezét.
- Hová megyünk? – kérdezte.
- A Cullen házba.
- Óóó… csak nem… - motyogta magának, de nem figyeltem. Most végre kiderül mi
miatt is titkolózott mindenki. Eszeveszetten rohantam a fák között, csak a pataknál lassítottam le, mert eszembe jutott, hogy Jake itt nem tud átugrani ember alakban.
- Ugorj fel a hátamra! – parancsoltam rá.
- Mi? Na ne viccelj!
- Gyerünk!
- Ugye tudod, hogy emiatt Emmett egy életen át fog cikizni. – morogta, majd belém kapaszkodott.
Egy szökkenéssel átugrottam a folyón, s miután Jacob leszállt a hátamról, 5 óriási lépéssel felfutottam a tornácra, majd az ajtó előtt hirtelen megtorpantam. Idegen illat csapott meg, erre ösztönösen védekező állásba álltam.
- Héj Nessie, nyugi, nincs veszély, menj csak be. – mosolygott bátorítóan.
Lassan nyúltam a kilincs felé, egy halk nyikorgással kinyílt az ajtó… a családom egy félkört alakítva álltak a nappaliban, mindegyikőjük arcán barátságos mosoly. Kedvesen üdvözöltek.
- Szia Nessie! – ölelt át Esmee.
- Kicsim. – tárta szét karjait anya.
- Mi ez az illat… vagy inkább kié? – szemeim a szobát páztázták.
- Nos igen… szeretnénk valakit bemutatni neked. – mondta apa. A szavakat nagyon lassan ejtette ki. Rövid várakozás után ismét megszólalt. – Jenny. Lejöhetsz.
Az emeletről ajtó nyitódása hallatszott, majd halk léptek hallatszottak, amint azok a lépcsőn lefelé közelednek, s a következő pillanatban egy lány jelent meg a lépcső alján és egy villanással előttem termett, majd szorosan átölelt.
Meg sem tudtam vagy inkább meg sem mertem moccanni, teljesen lefagytam… ki ez a lány? És mit keres itt? Miért ölelget? Ijedtemben eltoltam magamtól ő pedig szomorúan nézett rám nagy kérlelő szemeivel… A családtagjaimra pillantottam, szemeikben az én döbbent arcom tükröződött. Alig bírtam megszólalni. Csak ezt a pár szót sikerült végül kinyögnöm:
- Ki…ki vagy? – meredtem az előttem álló idegenre.

Lécci kommentelj!Köszi.:)