3. fejezet

Hát kis késés után elkészült a 3. feji is. Remélem tetszeni fog. Várom a kommeneteket! ^^ A következő fejezet jövő hét közepe felé várható. :) Jó olvasgatást!

3. fejezet
Az igazság

Én csak álltam ott értetlenül. Éreztem amint könnyeim szépen lassan kicsordulnak a szememből. És hogy miért sírtam? Nem tudom, talán az örömtől… vagy a csalódottságtól…? Mint ahogy a többi kérdésemre, erre sem tudtam a választ. Különböző érzések kavarogtak bennem, jók és rosszak egyaránt. Kérdések százai suhantak át rajtam. De mindközül most a legfontosabb az volt, hogy mikor fogom megtudni, hogy én vagyok-e az a lány, akit Jacob teljes szívből és örökké szeret.

Nem tudom mennyi ideig állhattam ott magam alatt, csak akkor kaptam fel a fejem mikor elkezdett zuhogni az eső. Majd utána eszembe jutott, hogy Kathleen is vár rám. Bár őszintén szólva nem hiszem, hogy ma jó társaság lennék. Legszívesebben elfutottam volna a világ elől, de tudtam, hogy ezzel nem oldanék meg semmit.
A hajam már csuromvíz volt, máskor zavart volna, de most valahogy egyeltalán nem érdekelt.
- Na jó Nessie, szedd össze magad! – szóltam magamra. Remek most már magamban is beszélek, azt hiszem kezdek megőrülni.
Hamar haza értem, hisz mikor találkoztam Jacobbal, már láttam a ház fényeit is.
Kathleen a kanapán ült és egy filmet nézett, csak rám kellett néznie és látta, hogy valami nincs rendben, gyorsan felpattant és odafutott hozzám.
- Nessie! Mi a baj? Te sírsz? – kérdezte aggódva.
Nem válaszoltam csak a vállára hajtottam a fejemet és elkezdtem még jobban sírni. Miután végre abbahagytam a sírást, leültem a kanapéra.
- Elmondod mi történt? – kérdezte Kathe.
- Jacob… - könnyeim ismét kicsordulni készültek amint kiejtettem a nevét. – találkoztunk az erdőben. – mindössze ennyit bírtam kinyögni.
- És mi történt? Megbántott? – faggatott Kat.
- Nem.
- Akkor?
Kicsit haboztam, majd belekezdtem.
- Elkezdtünk beszélni a bevésődésről és ő erre elkezdett faggatni, hogy róla nem mondott semmit Embry? Aztán mikor elmondtam, hogy tudok a bevésődéséről, csak annyit kérdezett, hogy engem nem zavar-e? Mármint az, hogy van egy lány, aki az ő bevésődése. Én meg erre csak annyit bírtam kinyögni, hogy lehet. Nem is válaszolt, hanem átölelt. Mikor pedig megkérdeztem, hogy ki az, azt mondta, gondolkodjak el egy kicsit azon, ki is lehet az a lány. Ezzel tényleg sokat segített. – meséltem el a történteket barátnőmnek.
- Talán így próbál meg rávezetni, hogy ki az a lány. – találgatott Kat.
- Engem ne rávezetni akarjon, hanem mondja meg ki az és kész.
- Szerintem te vagy az! Ha nem te lennél, akkor már rég elmondta volna, hogy ki az.
- Nekem már elegem van a találgatásokból, én nem fogok könyörögni neki, hogy elmondja, ha akarja úgyis el fogja mondani. És ma már nem is szeretnék erről többet beszélni. – döntöttem el.
- Rendben, ahogy akarod. – egyezett bele Kathleen. – Mit szeretnél csinálni? Miénk az egész éjszaka. – mondta nevetve.
Erre nekem is jókedvem támadt, úgy döntöttem ma már nem fogok Jake miatt szomorkodni.
Az est további része remekül telt, mint ahogy azt Alice megjósolta. Igaz másnap reggel kicsit nehézkesen keltünk fel, vagyis nekem könnyebb volt, hisz én félig vámpír vagyok, de Kathenek, hát neki kész kínszenvedés volt. A nem éppen finomnak nevezhető reggeli után még elugrottunk, Kat tesójáért, Kevinért. Még régen Kathe próbált összehozni Kevinnel, de egy idő után belátta, hogy ez nem fog működni, és felhagyott a próbálkozással.
Az első óránk biológia, dög unalom. Ma megint valami természetvédelmi filmet néztünk. Amit még meg is értenék, ha nem kéne minden évben ötször megnéznünk. Én már kívülről tudtam az egészet. Jobban örültem volna, ha valamivel elterelik a gondolataimat, mert így egész végig Jacobon járt az eszem. Végül arra jutottam, hogy délután lemegyek La Pushba és addig el nem jövök míg meg nem tudom ki az a lány. A következő órák rettentő lassan teltek, azt hittem ott fogok megöregedni. Még ha számomra ez lehetetlen is. Mikor végre kicsöngettek az utolsó óráról, egyenesen La Pushba mentem, még a kocsiért sem mentem haza, inkább futottam. Mire odaértem Jake még suliban volt. Billy azt mondta nyugodtan várjam meg, nemsokára ő is haza ér. Szerencsére tényleg nem kellett sokat várnom rá.
- Sziasztok! Nessie te is itt vagy? – köszöntött jó kedvűen.
- Szia. Aha, mint azt láthatod. – feleltem sértődötten. – Beszélhetnénk? – tértem rá rögtön. Hamar túl akartam lenni rajta. Nem is vártam meg a válaszát, fogtam magam és kiviharoztam az ajtón, majd a part felé indultam. Hallottam amint ő is jön utánam. Mikor már elég távol voltunk a háztól megálltam és szembe fordultam vele.
- Rendben, nos miről szeretnél beszélni? – kérdezte, mint akinek fogalma sincs róla. Erre égnek emeltem a szemem.
- Ugyan, te is tudod! – sóhajtottam. – Figyelj Jake, én nem fogok találgatni ki az a lány, vagy megmondod vagy nem. Te tudod, hogy rám tartozik-e vagy sem. – próbáltam úgy tenni mintha nem érdekelne a dolog talán így elmondja végre.
- Nagyon is rád tartozik Nessie. De…
- De?
- Nem tudom, hogy mérges leszel-e rám.
- Hát próbáld ki. És különben sem leszek sokkal mérgesebb, ha elmondod, mintha titkolóznál.
Nem felelt csak bólintott majd közelebb lépett hozzám és megfogta a kezemet. Amikor hozzám ért, épp úgy, mint tegnap este, most is hevesebben kezdett verni a szívem. Azt hiszem meghallotta, mert arcán átfutott egy röpke mosoly. Ebből mintha bátorságot merített volna, ugyanis hosszú csend után belekezdett.
- Tudod, mikor megszülettél az egész életem megváltozott.
- Miért? – vágtam közbe.
- Kérlek, hagyd, hogy végig mondjam! – szólt rám gyöngéden.
- Oké.
- Azért mert mikor először a szemembe néztél hirtelen megváltozott minden. Egy olyan érzés fogott el, amit még sohasem éreztem. Mintha minden megszűnt volna körülettem, nem láttam mást csak téged. Abban a pillanatban megértettem miért szerettem akkoriban Bellát, csakis miattad, hisz míg meg nem születtél te az ő része voltál. De mikor megszülettél a közte és köztem lévő kapocs megszűnt, és százszorta szorosabb kötelék fűzött hozzád. Egészen addig nem hittem, hogy ez a bevésődés tényleg ennyire erős és önzetlen szeretet, vagy inkább szerelem. Renesmee! Ki más lehetne az én bevésődésem, ha nem te?
Döbbenten álltam előtte. Meg sem bírtam szólalni, egy hang sem jött fel a torkomon.
- Ééén? – tátogtam. Nem kis időbe tellett míg felfogtam mit is mondott. Az egész testemet átjárta az érzés, Jacob engem szeret, csakis engem. Örömömben a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. Ő is szorosan magához húzott majd a fülembe súgta:
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! – mondhattam ki végre.
Arcán széles mosoly terült szét, szemei csillogtak a boldogságtól.
- Miért nem mondtad el ezt korábban? – kérdeztem.
- Nem tudom, talán féltem. De most már tudod és ez a lényeg nem?
- De.
- És különben is te mért nem mondtad el?
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Hát, hogy szeretsz.
- Egyszerű. Azt hittem kiröhögsz, ha ezt elmondom. Elvégre én úgy hittem, hogy csak barátok vagyunk. – magyaráztam. – Adhattál volna jeleket!
Ezen elnevette magát.
- Mégis milyen jelekre gondolsz? – kérdezte nevetve.
- Ne nevess ki! – szóltam rá sértődötten.
- Kérlek, ne haragudj! Nem nevetlek ki többet. Rendben? – mondta most már komolyan, kérlelő szemei mélyen belefúródtak az enyéimbe. – Megbocsátasz? – kérdezte gyengéd hangon.
Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, teljesen elmerültem nagy barna szemeiben. Teljesen elkábultam.
- Őőő, mi? – néztem rá, még mindig kábán.
- Azt kérdeztem megbocsátasz-e nekem? – nem sok kellett, hogy újra elnevesse magát. De végül sikerült visszatartania. Hirtelen elkomolyodott és habozni kezdett. Vajon mire gondolhatott? Hamar rájöttem a válaszra, mikor arca közeledni kezdett az enyémhez. Jesszusom! Meg akar csókolni! De nekem fogalmam sincs, hogy kell! Mi van, ha valamit elcseszek? – pánikoltam. Próbáltam kicsit hátrálni, de megbántani sem akartam. Édes lehelete cirógatta arcomat. Meg se mertem moccanni, inkább csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy ajkait rátapassza enyéimre.