4. fejezet

Elkészült a negyedik fejezet is. Remélem tetszeni fog. Várom a komikat. ^^ A következő fejezet hétvége jövő hét eleje felé várható. Jó olvasgatást! xoxo ˘˘

4. fejezet

Ez volt életem első csókja és biztos voltam benne, hogy soha nem fogom elfelejteni, méghozzá több okból is. Egy, mivel vámpír memóriám van, kettő, mivel attól kaptam, akit szívből szeretek és harmadszorra, mert tökéletes csók volt. Egyszerre volt gyöngéd és tüzes. Nem is értem be eggyel, az első csók után rögtön visszacsókoltam és ez így ment 10 percen keresztül.
- Lassan ideje lenne menned. – mondta Jake és közben végigsimított az arcomon.
- De én nem akarok! – nyafogtam, mint egy 3 éves.
- Mostanra már a szüleid is haza értek! Biztos várnak már! És különben is holnap találkozhatunk.
- Hát jó, igazad van. De ígérd meg, hogy holnap eljössz hozzánk! Rögtön suli után!
- Ott leszek! – ígérte meg mosolyogva, majd búcsúzóul még egyszer megcsókolt.
- Akkor holnap. – figyelmeztettem.
Seperc alatt futottam végig az erdőn, lábaim alig érintették a talajt. Siettem, mert már szerettem volna a szüleimmel lenni. Tudtam, ha anyáék haza érnek, a Cullen házba fognak menni, így én is egyenesen odamentem. Az ablakon kiszűrődő fények már messziről is jól láthatóak voltak. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, majd feltéptem az ajtót. Mire a nappali felé fordultam anya már előttem állt.
- Renesmee! – kiáltotta, azután szorosan átölelt.
- Anyu! Már úgy hiányoztatok! – üdvözöltem én is, és két puszit nyomtam az arcára.
Tényleg hiányoztak már, és igaz, hogy csak két napra mentek el, de a mi kapcsolatunk olyan szoros volt egymással, hogy még ez a pár nap is elég volt ahhoz, hogy hiányoljam őket.
- Kicsim! – vette át anya helyét apa.
- Apa! – ugrottam a nyakába. Ő volt a világ legjobb apukája. Az emberek azt hitték, hogy a testvérem, sajnos… pedig úgy szerettem volna dicsekedni, hogy nekem ilyen apukám van.
- Te is hiányoztál nekünk! – mondta. – Hallottuk hogy Kathleen nálunk aludt. Jól telt az estétek? – érdeklődött.
- Igen, remekül. – feleltem, majd eszembe jutott az aznapi találkozás Jacobbal, aztán a mai napon történtek villantak át a fejemben. Apa persze azonnal kiolvasta gondolataimból és felém kapta fejét.
- Kérlek, ne legyél rám mérges! – könyörögtem.
- Rád? Nem! Arra a korcsra. – szűrte fogain keresztül. - Csak kerüljön a szemem elé!
- Nem bánthatod!
- Elmondanátok, hogy miről vitatkoztok? – faggatott minket anyu.
Egyikünk sem felelt neki, apa pedig fortyogott tovább dühében.
- Mégis ki tiltja meg nekem?
- Hát én! Apa! Kérlek! Én szeretem őt és ő is engem. – legalábbis azt hiszem tettem hozzá gondolatban.
- Éppen ez az csak azt hiszed! Nem tudhatod biztosan!
- Szállj ki a fejemből! – parancsoltam rá. – És igazad van! Én nem tudhatom, hogy tényleg szeret-e, de te igen! Te ismered a gondolatait!
Úgy tűnt ezzel sikerült meggyőznöm, legalábbis most sikerült. De biztos voltam benne, hogy ezt a vitát még párszor el kell játszanunk, míg igazán meg nem békél a ténnyel, hogy Jake és én együtt vagyunk. Már pedig egyszer bele kell nyugodnia.
Hosszas csend után Alice törte meg a csendet.
- Most, hogy végre lehiggadtak a kedélyek, elmagyarázná valaki mi volt a vita tárgya?
Nem volt kedvem elmesélni az egész történetet, márpedig a családom előtt nem voltak titkaim, ezért inkább odaléptem Alicehez és megérintettem a kezét. Lepörgettem előtte a történteket, na jó nem mindent, azért pár apró részletet kihagytam. Alice után anyának mutattam meg min kapta fel úgy apa a vizet.
- Ugyan Edward! De hisz tudtad, hogy ez lesz. – mondta anya.
- Várjunk csak, ti erről mind tudtatok? – vontam kérdőre mindannyijukat.
Hát persze, hogy tudtak róla… apa rögtön kiolvasta Jake gondolataiból, ő pedig elmondta a többieknek. Ez remek, mondhatom. Miért pont nekem kellett ezt utoljára megtudnom? Elvégre is rólam van szó! Az életemről! És ezt akarták eltitkolni előlem? Ki tudja talán még Kathleen is tudta.
- Ő nem. – válaszolta apa a gondolataimra.
„Nahát, kész csoda!” – feleltem gondolatban.
- Renesmee, kérlek! Én nem szeretnék vitatkozni veled egy ilyen… - sejtettem mit akar mondani, ezért mérgesen néztem rá. – Jó rendben, Jacob miatt. Így megfelel? – Egy percig csak álltam előtte összefont karral és játszottam a sértődöttet, de sajnos nem tudtam rá sokáig haragudni, és a gondolataimból is kiolvasta, hogy már nem haragszom.
- Én se szeretnék, apu! – mondtam neki, ekkor már mellkasába temetve arcomat.
- Ne haragudj! Ezentúl ígérem, megpróbálok illedelmes lenni azzal az ebbel.
- K-hüm. – köszörültem meg a torkomat.
- Jacobbal.
- Így már sokkal jobb. És kérlek te, se haragudj rám! – hogy a bocsánatkérésem még hatásosabb legyen bevetettem a tudod-hogy-nagyon-szeretlek-és-légyszi-ne-haragudj-rám nézésemet. Mint mindig ez most is bevált.
- Héj! Ez így nem ér! – mondta most már újra jókedvűen.
- Mégis mi? – néztem rá boci szemekkel.
- Tudod jól, ha azokkal a nagy barna szemeiddel így nézel, akkor nem lehet rád haragudni.
- Tudom. – vigyorogtam szélesen. – Szóval, ezentúl Jake is bármikor jöhet hozzánk és én is mehetek hozzá, ja igen és megpróbálsz vele normális lenni.
- Meglátom, mit tehetek. – ez egy beleegyezés féle volt nála.
- Ó apu köszi, köszi! Úgy szeretlek! – ujjongtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Én is szeretlek, kicsim! De most már ideje lenne lefeküdnöd, holnap iskola. És ez esetben nincs kifogás.
- Okés. – fogadtam szót, de azért egy grimaszt megejtettem, majd vigyorogva hozzá tettem – Hazáig verseny! A vesztes megeszik egy egész hamburgert! Jóéjt Alice, Jasper, Carlisle, Esme! – kiáltottam vissza nekik, mikor már a folyón készültem átugrani, de tudtam, hogy meghallották.
- Mire haza érsz, már rég készen is lesz az az ínycsiklandó hamburger. – futott el mellettem apa. Nem is értem miért versenyzek vele, hisz mindig ő nyer.
- Igazad van, ezt én sem értem. – mondta vigyorogva.
Erre nem feleltem csak kiöltöttem a nyelvemet.
Mikor beértem a házba, gúnyos mosollyal ült az asztalnál, az asztal másik felében pedig már ott volt egy tányérra kikészítve a hamburger, ami rám várt. Pár másodperccel később anya is betoppant, meg sem kérdezte ki nyert, a választ már akkor tudta mikor elindultunk.
- Renesmee, nem muszáj megenned ezt az izét. – mondta felhúzott orral.
- De igen! – vágta rá apa.
- Igen, meg fogom enni. – „Csak azért is!” – tettem hozzá gondolatban.
Mondanom sem kell, hogy borzalmas íze volt a hamburgernek nevezett valaminek, de azért valahogy mégis sikerült megennem. Vacsora után elmentem letusolni, majd belebújtam a melegítőmbe. Egyeltalán nem voltam fáradt, hetente bőven elég lenne háromszor aludnom, de a szüleim persze nem így gondolták. Minden egyes éjjel aludnom kellett, ami elég nehéz úgy, ha az ember egyeltalán nem álmos. Úgy döntöttem nem is fogok aludni, inkább olvasok valamit. Odasétáltam a könyvespolcomhoz, hogy válasszak valamit. Az egyik kedvenc könyvemre esett a választás a címe Üvöltő szelek, ez anya egyik kedvenc könyve is. Igaz, hogy már kívülről tudom, de azért minden hónapban elolvastam minimum egyszer. Behuppantam az ágyamba és belemélyedtem a könyvbe. A könyv közepénél jártam mikor megcsörrent a mobilom. Felkaptam az éjjeliszekrényről és megnéztem ki az. Mikor megláttam azt a nevet amitől a szívem mindenegyes alkalommal vadul kalimpálni kezdett, azonnal megnyomtam a fogad gombot.
- Jake! - ujjongtam a telefonba.
- Nessie! Láttam, hogy ébren vagy még, és gondoltam felhívlak.
- Te figyelsz engem? – próbáltam a hangomba egy kis sértődöttséget vinni de inkább kecsegtetett, hogy figyel, minthogy zavart volna.
- Nem, dehogy csak véletlenül arrafelé jártam.
- Ó hát persze.
- A szüleid haza értek? – tudakolta.
- Igen, mire visszajöttem, már itt voltak.
- És Edward nem…
- Eleinte kicsit forrt dühében, de aztán mikor rájött, hogy nem tud mit tenni megnyugodott.
- De ugye nem vesztetek össze miattam?
- Nem. – hazudtam neki, nem akartam, hogy emiatt is aggódjon. Különben is apa megígérte, hogy megpróbál viselkedni.
- Rendben. Mondd csak Nessie nem kéne már lefeküdnöd?
- Ajjj, ne gyere te is ezzel, tudod jól, hogy nincs szükségem annyi alvásra.
- Csak jót akarok neked.
- Tudom. Mellesleg nem nekem lenne szükségem egy kiadós alvásra.
- Nem vagyok fáradt.
- Hazudsz! – vágtam rá. Tudtam, hogy majd bizonygatni akarja, hogy nem, pedig nagyon is az volt. Már vagy 3 napja nem aludt.
- Talán egy picit.
- Jake! Ígérd meg nekem, hogy őrjárat után haza mész és holnap estig fel sem kelsz az ágyból!
Kicsit elgondolkozott a válaszon.
- Rendben. De most nem őrjáraton vagyok, csak megnéztem mit csinálsz.
- Jacob Black! Ha még egyszer miattam fogsz éjjelente az erdőben rohangálni hulla fáradtan én foglak haza ráncigálni!
- Sajnálom, de én erősebb vagyok nálad. – vágott fel.
- Fogadjunk, hogy sikerülne!
- Na, azt megnézem! – nevetett.
- Hát legyen. – mondtam neki, majd lecsaptam a telefont, s közben már azon gondolkoztam, hogy fogok kijutni a házból. Egyeltalán szóljak-e a szüleimnek. Nem, egy biztos, nem szólhatok nekik. Már így is örülnöm kéne annak, hogy apa elfogadta a tényt, hogy Jacobbal vagyok. Viszont, ha megtudja, hogy kiszöktem a szobámból, el fog tiltani tőle egy életre. Ami az én esetemben az örökkévalóságot jelentette. A telefonom azóta már vagy százszor rezgett az éjjeliszekrényemen, de nem érdekelt. Ha törik, ha szakad most haza fogom őt cipelni. Rövid gondolkodás után végül az ablakot választottam. Halkan kinyitottam és közben reménykedtem, hogy anyáék nem hallják meg, bár nem szoktak sosem hallgatózni és én sem, azért az én szerencsémmel csoda, ha nem hallják meg. Egy mozdulattal kiugrottam az ablakból és nesztelenül értem a földre. Csak akkor fordultam vissza megnézni, hogy apáék nem-e láttak meg, mikor már egy faágon csücsültem az erdő szélén. A házban mindenhol sötétség volt, fura általában mindig ég a villany, még ha nincs is rá szükségünk. Lehet, hogy nincsenek is otthon, de azért remélem nem az erdőben vannak vadászni vagy ilyesmi, mert nem szeretnék velük össze futni. Nem tartottam valószínűnek, hisz ma értek haza egy hosszabb vadásztúrából és az illatukat sem éreztem a közelben, mélyebben beleszippantottam a levegőbe, hogy megtaláljam azt az illatot, amit keresek. Könnyen ki is szagoltam, hát persze, hogy könnyen, hisz fogadni mernék, hogy mióta elhagytuk egymást a ház körül ólálkodik. Zajtalanul indultam az illat irányába, pár percig futottam, majd hirtelen megtorpantam. Egy idegen illat csapta meg az orromat. Pár pillanattal később a hátam mögül zajokat hallottam. Óvatosan megfordultam és ösztönösen támadóállást vettem fel. Hangos morgás tört elő mellkasomból, ajkaim felhúzódtok fogsoromról, így kivillantva hegyes fogaimat. Szemeim az erdőt pásztázták. Izmaim megfeszültek mikor a fák sűrű rejtekében megpillantottam a veszély forrását.