6. fejezet
- Most azonnal lemegyek La Pushba! – jelentettem ki a többieknek.
- Nessie, majd én elviszem Carlislet és megvizsgálja Jacobot. – próbált visszatartani apa.
- Nem! Én is jövök, ha Jake megsérült vele kell lennem. – erősködtem tovább. Nem is értem, hogy gondolhatták, hogy majd itt ülök ölbe tett kézzel. Azt már nem! Ha törik, ha szakad én is elmegyek La Pushba!
- Hogy lehetsz ilyen makacs? – tette fel a kérdést apa, inkább magának, mint nekem.
- Szóval akkor indulhatunk? – kérdeztem duzzogva, bár tudtam, hogy ezt a csatát én nyertem.
Míg Carlisle felment az emeletre az orvostáskájáért, addig apa kiállt a kocsival a garázsból. Mint mindig, most is esett az eső, vagy inkább zuhogott. Az eső cseppek számomra hangosan cseppentek az autóra. Szerencsére apa nem az a lassan vezető típus volt – anyával szemben – 120 km/h sebességgel száguldottunk végig Forkson. Odakinn még sötét volt, csak pár perccel múlott hajnali egy. Amint a kocsi megállt én kipattantam. Az ajtóban már Billy várt minket.
- Szia Nessie! Hát te is eljöttél? – üdvözölt kedvesen.
- Hello Billy! Igen… Jake?
- A szobájában van… - kezdte, de még mielőtt megpróbált volna visszatartani ott hagytam.
Halkan nyitottam ki a szobaajtót hátha alszik, de szemei nyitva voltak mikor beléptem.
- Jake! Jól vagy? Hogy érzed magad? Segítsek valamit? – rohantam le rögtön a kérdéseimmel, mikor megláttam bekötött karját, éreztem a karjából szivárgó friss vér illatát, de elég erős voltam, ráadásul nem is voltam szomjas.
- Nessie! Nem kellett volna ide jönnöd! Holnapra már kutya bajom se lesz. – próbált nyugtatgatni.
- Itt leszek veled, míg teljesen rendbe nem jössz, és erről nem nyitok vitát.
- Renesmee! – szólt apa a hátam mögül. – Most hagyd, hogy Carlisle megvizsgálja.
Nagyapa hamar végzett, s szerencsére tényleg nem esett komolyabb baja, de azért vele maradtam éjszaka. Másnap úgysem kellett iskolába mennem, a törött karom miatt.
Reggel felhívtam Kathleent, aki persze már mindent tudott, Embry előttem hívta őt. Megbeszéltük, hogy délután átugrom hozzájuk a lecke miatt… Egy biztos minden mással foglalkozni fogunk, csak a leckével nem. Mint mindig most is értem aggódott, pedig tényleg nem kellett volna. Igaz, hogy az a vámpír még mindig szabadon kószál, de Alice eddig még nem látta, hogy visszajönne.
- Hogy vagy? – kérdeztem Jacobtól, miután felébredt.
- Én jól és te? – szemeiben aggodalom csillant fel, s végig simított a bal karomon, amit fehér gipsz borított.
- Miattam ne aggódj! – hajtottam fejemet a mellkasára.
- Már hogyne aggódnék érted? Te vagy az életem! – súgta a fülembe. Szavai hatására szívem olyan gyorsan dobogott, mint egy kismadár szárnyának verdesése. A tudat, hogy Jacob őszintén és tiszta szívből szeret engem, végtelen boldogsággal töltött el. Tudtam, ha elveszíteném abba ”belehalnék”.
- Szeretlek! – súgtam vissza neki, majd lágyan megcsókoltam.
- Ideje lenne reggeliznünk – szólalt meg Jacob pár perces csend után. – farkas éhes vagyok! – viccelődött.
- Hmmm… Köszönöm, de én most kihagynám a reggelit, nem vagyok éhes, de tényleg!
- Szeretnél inkább vadászni? – kérdezte.
- Nem, szomjas sem vagyok! – erre ő ujjaival körberajzolta a szemem alatt kéklő halvány karikákat, ami megerősítette, hogy most tényleg nem vagyok szomjas.
- Rendben. – egyezett bele nehezen. – Hiába próbálnálak rávenni, hogy mégis csak egyél valamit, te ahhoz túl makacs vagy, hogy sikerüljön.
- Pontosan! – helyeseltem vigyorogva, majd ujjammal megérintettem orra hegyét. – Látom már túl jól ismersz.
- Jobban, mint azt hinnéd! – vágta rá önelégülten.
- Azért el ne bízd magad!
- Majd igyekszem. – felelte könnyedén és egy puszit nyomott az arcomra.
Miután Jake megreggelizett elmentünk hozzánk. Én nagy nehezen letusoltam – a gipszem igazán nem könnyítette meg a dolgomat – majd hosszas keresgélés után, végre találtam egy normális ruhadarabot.
- Nagyon csinos vagy! – bókolt Jake, én erre égnek emeltem a szemem. Egy sima farmer póló összeállítást viseltem – igazán csinos mondhatom!
- És mi a terved mára? – érdeklődött.
- Hát délután átugrom Kathleenhez a háziért – igyekeztem nem túl nagy hangsúlyt fektetni a házi szóra. – Mást nem terveztem. Na és te?
- Igazából hamarosan el kell mennem, van egy kis dolgom. – felelte. Nagyon gyanús volt nekem, mintha valamit titkolna, pedig azt hittem nincsenek előttem titkai.
- És nem árulod el mi az? – faggattam.
- Nem! – vágta rá azonnal. De miután látta rajtam, hogy észrevettem köntörfalazását hozzátette. – Tudod, csak amolyan farkas dolog.
- Aha, értem. – na persze, farkas dolog… hazudik! Ki kell derítenem, hogy miért titkolózik. Más esetben megkérdezhettem volna Alicet, hogy mit lát, de mivel a vérfarkasok jövőjét nem látta, ezért erről a tervről le kellett mondanom. Viszont apa tud olvasni a gondolataiban, majd megkérem, hogy segítsen nekem.
Jake – ahogy mondta – hamar elment, túl hamar… Nem is vártam tovább, bementem a nappaliba, ahol anyáék a tvben néztek valamilyen vígjátékot.
- Apa, ráérnél egy kicsit? Szeretnék valamit kérdezni. – kezdtem bele.
- Persze, mondd csak!
- Ma délelőtt beszéltem Jacobbal, és úgy éreztem, eltitkol valamit előlem, arra gondoltam, te talán tudod mi az. De az is lehet, hogy csak képzelődtem. – magyaráztam, mire apa egy gyors és óvatos pillantást vetett anyára.
- Nem, fogalmam sincs mi lehet az, szerintem csak képzelted, de majd figyelek. – vigyorával próbálta leplezni aggódó arckifejezését – talán félt, hogy megsejtettem valamit.
- Igen, biztos… azért köszi. – hagytam ennyiben, bár tudtam, hogy ő is hazudott. Anyánál nem is próbálkoztam, ő is a „cinkostársuk”. Vajon mi az, amit nem árulhatnak el nekem? Lehet, hogy Kay visszatért és rám vadászik? Nem, azt elmondanák, elvégre ők sem akarják, hogy puszta véletlenségből összefussak vele. De, akkor mi az? Azért nem árulják el, mert nem akarnak felzaklatni vele? Vagy tényleg csak képzelem az egészet? Lehet…
Próbáltam nem ezen gondolkodni egész nap, de hiába. Azt reméltem majd Kathleen eltereli a figyelmemet, de e helyett csak még jobban agyalni kezdtem, miután észrevettem, hogy ő is titkol valamit. Ebben a pillanatban, azt kívántam, bár olvasni tudnék mások gondolataiban – úgy, mint apa – és nem megmutatni a gondolataimat.
- Áruld el! Tudom, hogy valamit rejtegetsz előlem! – erősködtem.
- Nessie! Hányszor mondjam még el, hogy fogalmam sincs mit kéne elmondanom! – tette az ártatlant.
- Mondd csak, ti mindannyian hülyének néztek?
- De most komolyan! Szerinted eltitkolnék én előtted bármit is? – nézett rám ártatlan szemekkel Kathe.
- Várjunk csak, had gondolkodjak el ezen egy kicsit… Igen! – erre ő csak kuncogott.
Sajnos nem mondhattam el magamról, hogy a türelem embere lennék, és ráadásul hamar dühbe is gurultam. A többiek ezen mindig jót mulattak. Számomra nem volt olyan mókás sosem, és most sem voltam ezzel másként.
- Legalább annyit mondj el, mivel kapcsolatos! – kérleltem.
- De ha egyszer nincs mit elmondanom! – próbált félrevezetni.
- Hát legyen… ha te nem mondasz nekem semmit, én sem mondom el mit mondott rólad a minap Embry… - tudtam, másképp nem fogom kihúzni belőle azt a nagy titkot, csak ha cselhez folyamodok.
- Ez zsarolás!
- Szóval mégis van mit elmondanod?
- Nem, én nem ezt mondtam! – dadogta.
Kathleen okos lány volt… így könnyen rájött, hogy csak megpróbáltam kicselezni. Hosszas unszolás után sem nyögte ki, miben sántikálnak… Pedig én igenis rá fogok jönni! Így vagy úgy, de megtudom mit terveznek. Nem is értem, azt gondolták, nem jövök rá, hogy valamit eltitkolnak előlem? Ha így gondolták akkor nagyot tévedtek...
Bocsi, ha rövid lett, vagy nem lett olyan jó. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése